Borsóleves

A borsó, állítólag rengeteg vitamint tartalmaz, nem hizlal. És persze az sem mellékes, hogy finom.
Állítólag a magyarok még vándorlásaik idején ismerték meg ezt a növényt, magyar neve török eredetű. Lehet, hogy van bennem valami az ősmagyar spirituszból, de én nagyon szeretem a borsót, főleg főzelék formájában, de most kedvem szottyant egy kis levesre, amit meg is főztem úgy, ahogy azt az ösztöneim súgták. Mikor elkezdtem esküszöm nem tudtam mi lesz belőle. Úgy kezdődött az egész, hogy ezek a huncut kis zöld bogyók rám mosolyogtak a piacon, ezek után már nem hagyhattam ott őket. Egy szimpatikus őstermelő árulta.
Hazatérve a két normál méretű befőttesüvegnyi adagot megmostam és bő vízben két húsleveskocka társaságában feltettem főni.
Amikor a szemek megfőttek, levettem a tűzről kicsit letöltöttem a levéből (ami kihűtve nagyon jó sós vitamin ital) majd összeturmixoltam. Visszatettem a tűzre és egy vékony kis tejfölös habarással krémesítettem. Magyarán: két kanál tejfölt, egy kanál lisztet és két kanál vizet habverővel homogén pasztává vertem és beletöltöttem a levesbe. Az eredmény eléggé kielégítő volt, s hogy tartalmasabb legyen feldobtam egy kis daragaluskával. Ehhez kellett egy tojás, aminek a fehérjét kemény habbá vertem, majd belekevertem a sárgáját és két evőkanál búzadarát. Feltettem egy kis lábas vizet főni, amíg a víz felfőtt hagytam, hogy a dara beszívja a tojást, majd a zubogó vízbe egy mokkáskanállal, miután a masszát jó alaposan összekavartam, kis galuskákat szaggattam Először csak egyet és megbizonyosodtam róla, hogy nem fő szét. Ha a próbagaluska szétfő nem árt még egy kis darát kavarni a masszába. A megfőtt galuskákat szűrőkanállal kiszedegettem és beletettem a borsólevesbe. Isteni finom lett. Sajnos a fénykép nem a legjobb...