Szakácskönyv az élethez

5. rész

Majd félóra szótlan autókázás után bekanyarodtak az irodaház elé. A hétszintes, szinte új épület üvegablakai hívogatóan sziporkáztak a reggeli fényben. Zoé elbizonytalanodott kissé, de sikerült megtalálni a lejáratot a mélygarázsba. Beálltak egy helyre, majd kikászálódtak és lesimították a szoknyájukat, ezzel a kislányos gesztussal enyhítve kissé a helyzet végtelen komolyságát, de azért Zoé érezte, ahogy kúszik felfelé gerincén az izgalom.

- Nos, akkor rajta! – mondta mély meggyőződéssel.

- Rajta! – visszhangozta Panni. Hangján érezni lehetett az izgalmat és Zoé szinte megnyugodott ettől. Hogy nincs egyedül, hiszen itt van mellette a legjobb barátja, egy cipőben járnak még akkor is, ha ez a Panni számára bakancs, az ő számára pedig körömcipő. Körülnéztek, majd becélozták a liftet. Beszálltak. Zoé a harmadik emeletre tartott a PubliStar néven futó reklámcéghez, Panni pedig a hatodikra, a CodeArt-hoz. Bár különböző néven futott a két cég egyazon tulajdonos kincsesbányája volt, azzal a nem titkolt céllal hozták létre, hogy a világháló kínálta hirdetési lehetőségek megragadásával a lehető legnagyobb profitot hozza létre.

- Munka után várlak a parkolóban! – mosolyodott el kényszeredetten Zoé, majd kiszállt a liftből, és ahogy becsukódott az ajtó, eltakarva Pannit, az egyetlen biztos pontot, letaglózta a felismerés, hogy magára maradt ebben a hivalkodóan sziporkázó üvegbunkerben. Minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudjon indulni a recepció felé.

A cég logójával díszített recepciós pultig alig pár lépést kellett megtennie. A ragyogó fehér asztal mögött egy csinos, szigorú kontyot viselő szőke hölgy várta a látogatókat. Ahogy Zoé megállt az asztal előtt, felpillantott a monitorról, amit addig megfeszített figyelemmel követett, miközben lenyomott pár billentyűt.

- Segíthetek valamiben?  - kérdezte  nyájasan.

- Igen, köszönöm! – igyekezett határozott hangot megütni a lány. – Ma van az első munkanapom.

A hölgy összeráncolta a szemöldökét, majd tetőtől-talpig végigmérte a lányt. A másodpercek kínosan teltek.

-Á! Magácska az új piackutató! Jöjjön, megmutatom az asztalát!

Zoénak mukkanni sem volt ideje, a tökéletes tűsarkakba bújtatott tökéletes lábak határozott léptekkel vitték tökéletes gazdájukat egy üvegezett ajtó felé, ami alig hallható szisszenéssel kinyílt és felfedte a mögötte található hatalmas termet, melynek két oldalán katonás rendben tökéletesen egyforma íróasztalok sorakoztak, tökéletesen egyforma berendezéssel: fekete monitor, szürke, három szintes műanyag irattartó és fekete párnázott szék. Az asztalok között hosszú, folyosószerű üres tér húzódott, egészen a terem végében lévő üvegajtajú tárgyalóig. Zoé alig bírt loholni a nő nyomában, közben ide-oda forgatta a fejét, hogy láthassa azokat, akik az asztaloknál ültek. Volt, aki fel se nézett, volt, aki felpillantott, néhányan érdeklődve figyelték az újonnan érkezőt. Sőt! Néhányan még integettek is, majd azonnal belemerültek a munkájukba. A hatodik íróasztalnál megálltak, a nő rámutatott, Zoé félszegen mosolygott.

- Köszönöm! – nyögte. A nő biccentett.

- Kilenckor értekezlet. Akkor majd tájékozódhat a munkakörét illetően! – majd választ sem várva elvágtatott.

Zoé lerogyott a székre.

- Remek!- suttogta maga elé. – Igazán remek!

- Ne aggódj! Nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik! – szólalt meg a mellette álló asztalnál ülő lány.

Zoé felpillantott. A lány mosolygott. Igazi mosoly ült az arcán, ettől megnyugodott kissé. Végigsimított az íróasztalán.

- Aha! – nyögte erőtlenül, mire a lány elnevette magát.

- Tök normális, hogy feszült vagy egy kicsit, elvégre ez az első napod. Na gyere, megmutatom, hol a kávéfőző!

A lány választ sem várva felállt, majd odalépett Zoéhoz és a kezét nyújtotta.

- Léna vagyok. Marketing asszisztens! Nem eszem embert és nagyon jól tudom kezelni a kávégépet.

Zoé elmosolyodott. A feszültség teljesen feloldódott benne. Kezet nyújtott a lánynak, közben felállt.

- Zoé vagyok, piackutató. Emberevés bűnében szintén ártatlan.

Nevettek, majd elindultak a kávégép felé. A kávégép a tárgyaló melletti konyhában terpeszkedett. Zoé még életében nem látott ekkora masinát, ami annyi választási lehetőséget kínált, hogy szinte lehetetlen volt dönteni. Mellette egy édességautomata kínálta a gyors energialöketek édes kis falatkáit.

- Itt mindenki kávén és csokin és, főleg, ha határidős munkán dolgozunk. Olyankor szinte lehetetlen elszabadulni innen! Nos, akkor mit szólnál egy tejes kávéhoz?

Zoé bólintott, Léna pedig pillanatok alatt kezelésbe vette a gépet, a behelyezett papírpohárba illatozva csordogált az életmentő folyadék. Léna mosolyogva átnyújtotta, majd az órájára pillantott.

- Azt tanácsolom, hogy hozd magaddal, mert pillanatokon belül kezdődik az értekezlet.

Zoé bólintott, majd elindultak a tárgyaló felé.

- Itt mindenkinek van már a saját helye! – tájékoztatott Léna a hatalmas asztal körüli székekre mutatva. – Persze mindig van pár szék a vendégek és az alkalmi munkatársak számára. Azt tanácsolom egyelőre oda ülj le, így nem zavarod senki köreit, a többi majd kialakul.

Zoé megfogadta a tanácsot, megcélozta az egyik széket a terem végében az asztaltól kicsit távolabb, a kivetítővel szemben, kényelmesen elhelyezkedett rajta. A terembe kezdtek beszállingózni az emberek, az asztal körül megteltek a székek, az asztalfőn lévőt leszámítva. Zoé a kávéját iszogatta és azon töprengett, hová tehetné le a poharát.

- A széknek felhajtható oldaltámlája van! Nagyon jó találmány! – suttogta valaki a háta mögött.  Zoét, mintha darázs csípte volna, úgy kapta hátra a fejét és leesett az álla. Ugyanis a főzőtanfolyamos idegesítő ürge vigyorgó képét látta maga mögött.