Kolbásszal jobb

Sok emberben él az a téves elképzelés, hogy finom ételeket csak drága eszközökkel felszerelt, tökéletesen berendezett konyhában lehet készíteni.

Elképzelnek egy csodálatosan ragyogó helyiséget, ahová belibben egy ropogósra keményített, hófehér köpenyes alak. Precíz mozdulatokkal hámoz, nyes, aprít, szeletel, kever, a fűszerek pedig úgy hullanak az ételbe, mint az első friss hó. Közben megcsillan a fény a makulátlan munkafelületeken, és szinte látni, ahogy a mennyei illatok a levegőben kúszva szétszóródnak a szélrózsa minden irányába.

Biztosan léteznek ilyen konyhák is. Nem állítom, hogy nem. Leginkább a magazinokban és a tévében.

Azt azonban felelősségem teljes tudatában állítom, hogy az én konyhám nem ilyen. Nem csillog és nem is ragyog. Ha nekiállok főzni, rendszerint nagy a dzsumbuj. Ki nem állhatom a kötényt, és az is megesik, hogy a kezemet a nadrágomba törölöm. Van olyan lábasom, amelyik kissé csorba, a serpenyőkből pedig a jól bejáratottakat szeretem. Azokat, amelyeken már látszik, hogy nem dísznek tartom őket.

Nem mintha nem szeretném a szép konyhai eszközöket. Csak éppen nálam a használhatóság jóval előrébb szerepel a rangsorban, mint a mutatósság.

A legkedvesebb konyhai felszereléseim közé tartozik például az a huszonnégy szilikon muffinformám, amelyeket előszeretettel használok mindenre. Főzök bennük tojást, készítek mini kenyereket, és igen, néha muffint is sütök. Bár nem ragaszkodom a formaságokhoz. Előfordul, hogy kolbász kerül beléjük.

Igen. Kolbász. Persze leginkább a sós változatba, bár nálam már az sem jelent különösebb meglepetést, ha egy megszokott recept egyszer csak más irányt vesz. A muffinban ugyanis az a nagyszerű, legyen akár édes, akár sós, hogy az előkészítése gyors, a sütése sem tart sokáig, és ha az arányokra odafigyelünk, szinte elronthatatlan. Ráadásul nem kell hozzá csillogó konyha, drága felszerelés, sem ropogósra keményített fehér köpeny. Elég egy tál, egy kanál, néhány forma és egy kis fantázia. Na meg egy darab jó kolbász. Ti már próbáltátok? Ha nem, mindenképpen itt az ideje. Mert a muffin önmagában is jó találmány. De kolbásszal jobb.

Kolbászos muffin

Hozzávalók 12 darabhoz: 20 dkg liszt, 10 dkg zsír, 1 tojás, 10 dkg kolbász, 1 dl natúr joghurt, 1 teáskanál sütőpor, 1 csipet só, 2 evőkanál vegyes mag, 2 evőkanál reszelt parmezán.

Elkészítése: A sütőt 180 °C-ra előmelegítjük.

A lisztet tálba szitáljuk, hozzáadjuk a sütőport és a sót, majd alaposan összekeverjük. A zsírt megolvasztjuk, kissé hűlni hagyjuk, majd a tojással és a joghurttal együtt a lisztes keverékhez adjuk. Addig keverjük, amíg egynemű masszát kapunk.

A kolbászt megszabadítjuk a bőrétől, apró kockákra vágjuk, majd a tésztába forgatjuk. Ha a massza túlságosan sűrű, egy-két evőkanál joghurttal lazíthatjuk.

A tésztát elosztjuk a 12 muffinformában, ügyelve arra, hogy legfeljebb háromnegyedükig töltsük meg őket. A tetejüket megszórjuk a vegyes magvakkal.

Az előmelegített sütőben 20–25 percig sütjük, amíg szépen megemelkednek, és a tetejük aranybarnára pirul. Tűpróbával ellenőrizzük, hogy átsültek-e.

A sütőből kivéve, még forrón megszórjuk a reszelt parmezánnal, amely kissé ráolvad a muffinok tetejére.

Langyosan a legfinomabb, de hidegen is remek uzsonna, kirándulásra vagy munkahelyre csomagolható harapnivaló.

Csatlós Erzsébet

 

 

Elké–pesztó!

Kedvenc napom a fizetésnap. Mindig feldob, hogy végre van mit aprítani a tejbe. Jöhet egy kis meggondolatlanság, némi költekezés, az örökös fejben számolás nélkül.

Ilyenkor landol a bevásárlókosárban a legtöbb addig még nem kóstolt ínyencség. Persze csak módjával, hogy jusson is, maradjon is. Csak úgy peregnek az ötletek ilyenkor a fejemben. Vagy nem.

Mert az is előfordul, hogy a zsákmány jóval később kerül terítékre, amikor a vele kapcsolatos elképzelés már teljesen kiformálódott, és olyan határozott alakot öltött a fejemben, hogy szinte az ízét is érzem. Na, ilyenkor érdemes nekifogni a főzésnek.

Legutóbb egy nagyon kicsi, de annál szebb üveg szarvasgombás pesztót vittem haza, és kincsként őrizgettem. Persze előbb kibontottam, és a legkisebb kanalacskám hegyét belemártva megkóstoltam. Azonnal megállapítottam, hogy nagyon finom, és jó lesz majd valamire.

A hétvégén aztán ez a valami meg is született. Egy jó zamatos, testes mártásra vágytam, amelyben jól érzi magát egy finom sült, és kellemes párost alkot a héjában főtt krumplival. Elképzeltem, hogy jó tejszínes lesz, finoman fűszeres, az összhatásban pedig a fokhagyma dominál majd.

Aztán valahogy másként alakultak a dolgok. Sertésszüzet képzeltem el mellé. Úgy terveztem, hogy a szeleteket serpenyőben kissé megpirítom, aztán jöhet a mártás. Közben azonban találtam egy üveg bort.Márpedig ha az ember főzés közben talál egy üveg bort, azzal kezdeni kell valamit. Ki is bontottam, és alaposan rálöttyintettem a húsra. Gyakorlatilag abban pároltam meg. Aztán jöttek a fűszerek, a féltve őrzött szarvasgombás pesztó, legvégül pedig a tejszín. A fokhagyma sem maradt el, bár időközben a bor és a pesztó is határozottan bejelentkezett a főszerepre. Kicsit más lett, mint ahogyan elképzeltem. Sokkal jobb. A hús omlós, a mártás selymes, illatos és gazdag lett, a héjában főtt krumpli pedig olyan természetességgel simult mellé, mintha eleve egymásnak teremtették volna őket.

Jó szívvel ajánlom. És most már azt is tudom, miért érdemes néha minden különösebb terv nélkül hazahozni egy-egy apró ínyencséget. Mert az ötlet előbb-utóbb megérkezik hozzá. Ha pedig még egy üveg bor is akad a közelben, abból akár valami egészen váratlanul elké-pesztó is kisülhet.

Tejszínes, szarvasgombás sertésszűz

Hozzávalók 2 személyre: 1 kisebb sertésszűz (kb. 40–50 dkg), 2 dl fehérbor, só, frissen őrölt bors, 6 gerezd fokhagyma (4 + 2), 2 evőkanál szarvasgombás pesztó, 2 dl főzőtejszín, szükség szerint kevés víz, a sütéshez kevés olaj, ha szükséges.

A körethez: 30 dkg apró szemű burgonya.

Elkészítés: A burgonyát alaposan megmossuk, és héjában, enyhén sós vízben puhára főzzük. Leszűrjük, kissé hűlni hagyjuk, majd felkarikázzuk.

A sertésszűzről eltávolítjuk az esetleges hártyákat, majd ujjnyi vastag szeletekre vágjuk. Egy serpenyőt alaposan felforrósítunk, és a hússzeletek mindkét oldalát röviden megpirítjuk. Ha a serpenyő bevonata vagy a hús soványsága miatt szükséges, kevés olajat használunk.

Sózzuk, borsozzuk, majd hozzáadjuk a megtisztított, vékonyra karikázott 4 gerezd fokhagymát. A serpenyőt óvatosan rázogatva rövid ideig együtt pirítjuk, ügyelve arra, hogy a fokhagyma ne égjen meg.

Felöntjük a fehérborral, lefedjük, és mérsékelt hőfokon körülbelül 10–15 percig pároljuk, amíg a hús átfő, de még szaftos marad. A pontos idő a szeletek vastagságától függ.

Hozzáadjuk a szarvasgombás pesztót, és alaposan elkeverjük a boros pecsenyelével. Ha szükséges, kevés vizet öntünk hozzá, hogy bőséges mártást kapjunk. Megkóstoljuk, és ha kell, utánasózzuk.

Hozzáöntjük a tejszínt, belekeverjük a maradék 2 gerezd zúzott fokhagymát, majd kis lángon további 2–3 percig főzzük, amíg a mártás kissé besűrűsödik.

A felkarikázott, héjában főtt burgonyát tányérokra rendezzük, ráhalmozzuk a hússzeleteket, és bőségesen meglocsoljuk a tejszínes, szarvasgombás mártással.

 

Rózsa, dió, frikandó – tanulom a disznót

Egész nyáron jól elvoltam leves nélkül. A nagy klasszikusokon kívül – ami alatt a húslevest, paszulylevest és pacallevest értem – nem is nagyon kívántam mást. Jól elvoltam friss zöldségeken, zamatos sülteken és tésztaféléken.

Ahogy azonban egyre jobban bekuckózza magát az életünkbe az ősz, a maga borongós reggeleivel és hűvös estéivel, egyre inkább megjön a kedvem egy jó forró leveshez.

Legyen sűrű és tartalmas, hogy utána ne is kelljen más. Azaz legyen benne elég zöldség, és persze valami hús is, hogy munkát adjon az őrlőfogaknak.

Ha tartalmas levesbe szánom, csakis disznóhúst választok, abból is leginkább combot. És persze a fűszerezés mellett fontos a sűrítés is, hogy a leves tényleg jóllakasson.

Mostanában azonban már maga az alapanyag beszerzése is izgalmas kihívás. Meg kell tanulnom a disznó alkatrészeit, hogy kérni tudjam, amit szeretnék, és ne kelljen mutogatnom a hentespultnál.

Persze kérhetnék csak úgy, kinézetre is. De aki ismer, tudja, hogy van bennem annyi igényesség – vagy nevezzük nyugodtan makacsságnak –, hogy ha már csinálok valamit, szeretném kellő hozzáértéssel csinálni.

Úgyhogy tanulom a disznót. És kiderült, hogy már maga a comb sem egyszerű eset. Több, egymástól eltérő szerkezetű húsrészből áll, külön nevekkel, tulajdonságokkal és felhasználási lehetőségekkel.

Ott van például a dió, a comb egyik legnemesebb része. Világosabb színű, finom rostú, viszonylag sovány hús, amely sokféleképpen elkészíthető.

A felsál már sötétebb, szaftosabb, több izomból álló húsrész. Nehezebben szeletelhető szép, szabályos szeletekre, viszont nagyszerű apróhúsos, ragus ételekhez.

Aztán jön a rózsa, a comb felső része. És a kedvencem már pusztán a neve miatt is: a frikandó, más néven slussz, amely a comb hátsó, ívelt része.

Rózsa, dió, frikandó. Ha nem tudnám, hogy a disznóról beszélünk, akár egy különösen fantáziadús virágbolt kínálata is lehetne. Most már viszont tudom, hogy mindegyikből készülhet valami finom. Akár egy sűrű, zamatos, sokzöldséges őszi leves is. Úgyhogy készítsétek el.

Sokzöldséges sertésraguleves

Hozzávalók 2 személyre: 40 dkg sertéscomb, 1 fej hagyma, 1 evőkanál zsír, 10 dkg sárgarépa, 10 dkg petrezselyemgyökér, 5 dkg karalábé, 5 dkg zellergumó, 2 dl tejszín, só, frissen őrölt bors, 1 teáskanál szárított tárkony, ízlés szerint kevés citromlé.

Elkészítése: A húst megmossuk, szárazra töröljük és kisebb kockákra vágjuk. A zöldségeket megtisztítjuk és felkockázzuk.

A zsírt egy fazékban felolvasztjuk, majd megdinszteljük rajta a megtisztított, apróra vágott hagymát. Hozzáadjuk a húst, és néhány percig pirítjuk, majd beletesszük a felkockázott zöldségeket is. Mérsékelt hőfokon, gyakran megkeverve körülbelül 10 percig együtt pároljuk-pirítjuk.

Sózzuk, borsozzuk, majd felöntjük annyi vízzel, amennyi bőven ellepi. Lefedve, lassú tűzön körülbelül 45–60 percig főzzük, amíg a hús és a zöldségek megpuhulnak.

A tejszínt egy kevés forró levessel elkeverjük, majd visszaöntjük a fazékba. Hozzáadjuk a tárkonyt, és folyamatos keverés mellett még egyszer felforraljuk. Ha szeretjük kissé savanykásan, a legvégén néhány csepp citromlével frissítjük.

Forrón tálaljuk.

Mert mire megtanuljuk, melyik a dió, a rózsa és a frikandó, igazán megérdemlünk egy tányér levest.

 

 

                             Szövetségeseim a konyhában

Muszáj megemlítenem néhány szövetségesemet. Az ételeim általuk lesznek ízesebbek, illatosabbak, izgalmasabbak. Amíg saját kertem volt, csak térültem-fordultam egyet, és máris rendelkezésemre álltak. A tárkony a csülkös paszulyleveshez, a bazsalikom a paradicsomos ételekhez és mártásokhoz, az oregánó és a kakukkfű a húsokhoz. Zöldfűszereknek hívták őket, de valójában a konyhai hátországomat alkották.

A mostani életformámban kert nélkül kell boldogulnom. Van ugyan egy zsebkendőnyi terület, amit akár annak is nevezhetnék, de a hatalmas falak árnyékában alig marad meg benne valami, ami pedig mégis megkapaszkodik, azt előbb-utóbb kiégeti a nap.

Pedig én megpróbáltam. Esküszöm.

Lelkesen öntöztem. Hogy ne kelljen palackokban kihordanom a vizet, a fél városon át hazacipeltem egy hatalmas öntözőkannát, amelyről otthon derült ki, hogy csak félig tölthetem meg, mert tele már nem bírom felemelni. Minden napomat öntözéssel fejeztem be. A növények ezt mérsékelt lelkesedéssel fogadták, a szúnyogok viszont annál nagyobbal. Rövidesen Airbnb-nek használták a kertemet, és azalatt a néhány perc alatt, amíg odakint ügyködtem, véresre marták a lábamat.

Feladtam.

Fájdalmas búcsút vettem a növényeimtől, és hagytam őket meghalni. Nem vagyok büszke rá, de legalább békében váltunk el.

Áttértem a szárított fűszerekre.

A kedvenceim ma papírtasakokban, katonás rendben, bevetésre készen várakoznak egy külön erre a célra fenntartott dobozban. Nem kell őket öntözni, nem kapnak napszúrást, és a szúnyogok sem érdeklődnek irántuk. Ráadásul megengedhetek magamnak néhány olyan különlegességet is, amely valószínűleg akkor sem termett volna meg a kertemben, ha történetesen sikerül életben tartanom.

Az első számú kedvencem a furfangos székely fűszer. Bő szaftban készülő húsokhoz szeretem használni. Van benne izsóp, macskamenta, napraforgószirom, a benne megbújó apró kék búzavirágoknak pedig egyszerűen nem tudok ellenállni. Már ránézni is jó.

Aztán ott a szárított vargánya. Ha tehetném, egész nap szagolgatnám. Semmihez sem fogható, mély, kellemes illata van; szerintem még annak is beindítaná az emésztőnedveit, aki már rég alulról szagolja azt a bizonyos jelképes ibolyát.

És végül a királynő mind között: a fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsom.

Most tessék elképzelni ezt a hármat együtt. Vargánya. Fűszerek. Szárított paradicsom. Egy vasárnapi pecsenye aranybarnán gőzölgő szaftjában.

Na ugye, hogy ugye. Éppen ilyen ízrobbanásra vágytam.

Sertéslapocka barna szószban, gazdagon fűszerezve

Hozzávalók 2 személyre:

40 dkg sertéslapocka, 1 evőkanál zsír, 1 nagy fej hagyma, 2 cikk fokhagyma, 1 csapott evőkanál furfangos székely fűszer – vagy a kedvenc fűszerkeverékünk –, 1 marék szárított vargánya, 1 csapott evőkanál fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsom, 2 dl paradicsomlé, só, bors.

Elkészítése:

A hagymát meghámozzuk, felaprítjuk, és a felforrósított zsírban megdinszteljük.

A sertéslapockát gyermektenyérnyi szeletekre vágjuk, enyhén kiklopfoljuk, majd a dinsztelt hagymára fektetve mindkét oldalán megpirítjuk.

Rászórjuk a fűszerkeveréket, hozzáadjuk a szárított vargányát, a fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsomot és az apróra vágott fokhagymát. Sózzuk, borsozzuk, felöntjük a paradicsomlével, alaposan összekeverjük, majd fedő alatt, mérsékelt hőfokon bő egy órán keresztül puhára rotyogtatjuk.

Amikor a hús megpuhult, levesszük a fedőt, és hagyjuk, hogy a szaft szépen besűrűsödjön. Közben figyelünk rá, nehogy odaégjen.

Krumplipürével, szárított petrezselyemzölddel megszórva tálaljuk. A fotó kedvéért rádobtam egy szelet paprikát is, hogy szebb legyen.

Ja, és a fotót a kertben készítettem... 

 

 

Láttam egy videót...

„Láttam egy videót...” – pár évvel ezelőtt még égnek állt a hajam ettől a mondattól. Meg voltam győződve ugyanis arról, hogy egy videóból nem lehet semmit megtanulni.

És ez nem előítélet. Tapasztalat.

Ugyanis láttam egy videót, amelyben valaki vígan dalolva úgy festette hófehérre a fürdőszobája plafonját, hogy én is megkívántam. Az alig zsebkendőnyi felületet lemostam, lecsiszoltam, lemázoltam, és elégedetten gyönyörködtem a művemben.

Pár nap múlva úgy hámlott, mint jómagam egy kiadós napozás után.

A videó ugyanis nagyvonalúan mellőzte azt az aprócska részletet, hogy a felületet festés előtt alapozóval is kezelni kell. Ugye, hogy ugye? Milyen logikus.

Miután erről felvilágosítottak a hozzáértők – akik történetesen nem videóból tanulták a szakmát –, újra nekiláttam. Letisztítottam. Kapartam. Csiszoltam. ALAPOZTAM. És aztán festettem.

Olyan lett, mint a hajlakkreklámban. Maradt.

A kedvem viszont jó sokáig elment a tanító videóktól.

DE.

Múlt héten láttam egy videót, amelyben egy fickó vinettát sütött air fryerben. Aztán szépen el is készítette.

Mondom magamban: hoppá!

Mostanában ugyanis a gáztűzhelyen kellett vinettát sütnöm, jó sok kosz és büdösség kíséretében, mert grillezésre nincs lehetőségem. Úgyhogy félretettem a plafonfestésből szerzett traumáimat, és kipróbáltam.

Valószínűleg kicsivel jobban megy nekem a főzés, mint a mázolás, mert a végeredmény tökéletes lett.

A vinettákat sütés előtt megszurkáltam, majd 200 fokon 30 percig sütöttem az air fryerben. Lehúztam a héjukat, szűrőbe tettem, és hagytam alaposan lecsepegni.

A késes aprítóba került egy feldarabolt hagyma, a megsült vinetta, majonéz, só és bors. Összedaráltam, és kész is volt az oly nagyon szeretett habos álom.

Se füst. Se összekoszolt gáztűzhely. Se plafonról leváló festék.

Nem videó. Próbáljátok ki.

A fotózást ugyan kissé elnagyoltam, így a végeredmény nem látszik annyira kecsegtetőnek, de higgyétek el bátran: finom volt.

És most kénytelen vagyok felülvizsgálni egy régi meggyőződésemet. Úgy látszik, videóból is lehet tanulni. Csak kell némi alapozás.

 

Flamiche - a sokoldalú  francia sós pite

Ott vagy otthon, ahol csukott szemmel is mindent megtalálsz. Tudod, hol lehet a legfinomabb kenyeret venni, hová lehet beugrani egy zacskó pörkölt mogyoróért hajnali háromkor, melyik teraszra érdemes kiülni, ha nem volt kedved vacsorát készíteni. Amíg nem mozogsz ennyire biztosan a mindennapi közegedben, addig csak lakóhelyed van, nem otthonod. Aki már megpróbált új életet kezdeni valahol, az tökéletesen érti, mire gondolok.

Persze ott van ebben az újdonság varázsa is, a felfedezés öröme. De akadnak napok, amikor az ember egy jó pizzáért kisebb bűncselekményekre is hajlandó lenne, és fogalma sincs, hová menjen érte. Ajánlások ide vagy oda, az igazság úgyis az első harapásnál derül ki.

Itt, Budapesten még nem találtam meg az igazán hozzám passzoló pizzát a környéken, pedig igazán nem várok el sokat. Legyen a tésztája vékony. A feltét gazdag. Legyen rajta sok sajt, némi sonka és valami mennyei, paradicsomos szósz, amelyben diszkréten összeér a fokhagyma és a bazsalikom aromája. Mint mondtam: semmi különös.

Nemrég egy hétvége erejéig Brassóban jártam. Késő délután érkeztem, dolgom is akadt, nem kevés, így mire elfoglaltam a szállásomat egy Airbnb-ben, rám esteledett. Egész nap alig ettem, gyötört az éhség, és fogalmam sem volt, hol vacsorázhatnék.

A Google Térképhez folyamodtam: ajánljon nekem valamit a közelben. Egyetlen nyitva tartó pizzériát találtam, bár ott is vészesen közeledett a záróra. Esett az eső, ernyőm nem volt, én pedig a telefonom kijelzőjét bámulva vágtattam a macskaköves utcákon. Odaértem. Öt perccel zárás előtt.

Az ajtóban egy fickó dohányzott lazán, körülötte nagyvilági légkör és dohányfüst kavargott. Olaszul rám köszönt, majd tört románsággal közölte, hogy zárnak.

Kisírtam egy pizzát elvitelre. Minden csáberőmet és olasztudásomat bevetettem, utóbbiból szerencsére a helyzethez feltétlenül szükséges szókincset hibátlanul birtokoltam:

Pizza. Pomodoro. Basilico. Prosciutto. Mozzarella.

Hatalmas sikert arattam ezzel a néhány szóval, meg persze az ázott kinézetemmel. Végül még egy pohár bort is kaptam, aztán beszélgetni kezdtünk. Bő egy óra múlva távoztam a pizzériából. Záróra ide vagy oda, jól elbeszélgettük az időt.

Szépen visszasétáltam az esőben, kezemben a dobozzal és benne a közben teljesen kihűlt pizzával.

Még úgy is életem egyik legfinomabb pizzája volt.

Azóta is keresem azt a pizzát. Vagy legalább azt az érzést, amit azon az esős brassói estén egy kartondobozban hazavittem magammal. Budapesten egyelőre egyik pizzéria sem találta el egészen, én pedig türelmetlen ember vagyok: ha nem találom meg, amit ennék, előbb-utóbb megpróbálom megsütni.

Persze az ember egy idő után elkalandozik. Ha már bekapcsoltam a sütőt, miért ragaszkodnék feltétlenül a pizzához? Így jutottam el legutóbb a flamiche-ig. És ott egy időre el is felejtettem, hogy eredetileg pizzát kerestem.

A flamiche észak-francia eredetű sós pite, amelynek legismertebb változatai között ott van a póréhagymás flamiche aux poireaux. Én azonban cukkinivel készítettem. Vékony, élesztős tészta, krémes töltelék, fokhagyma, fehérbor és annyi sajt, hogy a végeredménynek eszébe se jusson diétás ételnek képzelni magát.

Cukkinis flamiche

Hozzávalók

A tésztához: 25 dkg liszt, 5 g só, 5 g szárazélesztő, 175 ml langyos víz.

A krémes töltelékhez: 2 dkg vaj, 50 dkg cukkini, 3 gerezd fokhagyma, 2 tojás, 150 g tejföl, 16 dkg reszelt sajt – cheddar vagy bármilyen kemény sajt, amit szeretünk, akár enyhén füstölt is –, 1 evőkanál provence-i fűszerkeverék, csipetnyi bors, szerecsendió, 2 dkg reszelt parmezán, 5 dkg gorgonzola, 1 dl fehérbor, kevés olívaolaj.

Elkészítése

A lisztet tálba szitáljuk, hozzáadjuk a sót. Az élesztőt elkeverjük a langyos vízben, 5 percig állni hagyjuk, majd a liszthez öntjük, és alaposan összedolgozzuk. Letakarva, meleg helyen körülbelül 1 órán át kelesztjük.

A cukkinit megmossuk, és ha zsenge, nem szükséges meghámozni. Hosszában kettévágjuk; ha nagyobb, érettebb példányt használunk, a magos belsejét kikaparjuk, majd vékonyan felszeleteljük.

Egy nagy serpenyőben felolvasztjuk a vajat, rátesszük a cukkinit és a megtisztított, apróra vágott fokhagymát. Néhány percig pirítjuk, majd felöntjük a fehérborral. Sózzuk, borsozzuk, megszórjuk a provence-i fűszerkeverék felével, és körülbelül 5 percig pároljuk. Ezután alaposan lecsepegtetjük – erre érdemes figyelni, mert a túl sok folyadék eláztathatja a tésztát.

A tojásokat felverjük, hozzáadjuk a tejfölt és a reszelt sajt felét. Sóval, borssal, kevés szerecsendióval és a fűszerkeverék megmaradt felével ízesítjük, végül beleforgatjuk a lecsepegtetett cukkinit.

A sütőt 200 fokra előmelegítjük. Egy 40 × 30 cm-es sütőedényt sütőpapírral kibélelünk, a papírt kevés olívaolajjal megkenjük. A megkelt tésztát lisztezett felületen röviden átgyúrjuk, vékonyra nyújtjuk, majd úgy helyezzük a sütőedénybe, hogy kis pereme is legyen.

Ráöntjük a cukkinis, krémes tölteléket, megszórjuk a megmaradt reszelt sajttal, rámorzsoljuk a gorgonzolát, végül parmezánt reszelünk a tetejére. 25–30 percig sütjük, amíg a tészta széle és a sajtos teteje szépen megpirul.

Szeletelés előtt néhány percig pihentetjük. Friss salátát kínálhatunk mellé.

A gorgonzolát pedig nem érdemes kihagyni. A cukkini visszafogottsága mellé éppen kell valami, ami nem viselkedik ennyire illedelmesen.

A brassói pizzát persze ettől még keresem. Mert úgy látszik, az otthonossághoz nemcsak az kell, hogy az ember tudja, hol van a villanykapcsoló. Az sem árt, ha tudja, hol sütik azt a pizzát, amiért esőben is hajlandó végigrohanni fél városon.

Csatlós Erzsébet

 

Úgy nem szerettem, hogy sosem kóstoltam

Tizenöt éves koromig úgy nem szerettem a spenótot, hogy fogalmam sem volt, milyen íze van. Anyukám ugyanis nem rajongott érte, ezért nálunk nem került az asztalra. Én pedig különösebb vizsgálódás nélkül átvettem a családi álláspontot: a spenót nem finom. Pont.

Amikor középiskolásként elkerültem otthonról, egy kedves idős házaspárnál laktam. A néni már az első napokban megkérdezte tőlem, milyen ételeket nem szeretek. Soha nem voltam válogatós, de úgy éreztem, ha már megkérdezte, illik mondanom valamit. Így magabiztosan kijelentettem, hogy a köménymaglevest és a spenótfőzeléket nem szívesen enném meg. Az egyikhez legalább volt személyes tapasztalatom.

Gondolom, sejti a kedves olvasó, hogy rövid időn belül mindkét fogás a tányéromra került. Szó nélkül megettem őket. Sőt, a tányért is kitöröltem.

A teljes történethez persze hozzátartozik, hogy a néni remekül főzött. Ráadásul olyan lelkesedéssel tudott mesélni arról, mit hogyan kell elkészíteni a saját kertjében termett alapanyagokból, hogy az embernek mindenhez megjött a kedve. Ebben a kertben láttam először az addig ördögtől valónak hitt spenótot a természetes „lakóhelyén” is. Előbb ismertem meg ételként, mint növényként, de végül mindkét formájában megszerettem. Amikor pedig magam is főzni kezdtem, a spenót szívesen látott vendég lett a konyhámban.

Így aztán teljesen természetesnek éreztem, hogy totyogó korú kislányom étrendjébe is bevezessem.

Mai napig látom lelki szemeim előtt az őszinte sajnálatot anyám arcán, amikor egyszer hazalátogattunk, és a szülői házban spenóttal próbáltam megetetni a gyermekemet. Ő egyáltalán nem rajongott az ötletért. Sőt, határozottan tiltakozott, én pedig – meggyőződve arról, hogy csak kitartás kérdése az egész – erőltettem. Anyám arcáról közben szinte le lehetett olvasni: szegény gyermek, hát ezt kell megérnem, az unokámat spenóttal etetik.

Végül szülői nyomásra kénytelen voltam feladni a küzdelmet, és maradtunk a tükörtojásnál.

A lányom azóta sem barátkozott meg a spenóttal. Így zárult be a családi kör: anyám nem szerette, én megszerettem, a lányom pedig visszatért a nagymamai hagyományhoz.

Én viszont azóta is kitartok mellette. Örömmel készítek belőle főzeléket, kenyérre kenhető krémet, és újabban levest is. Ez utóbbi szerepben különösen szeretem, mert ebből a roppant egyszerű alapanyagból meglepően selymes, tartalmas krémleves készül.

Sajtos spenótkrémleves

Hozzávalók 2 személyre: 8 dkg rizs, só, kevés ételízesítő, 2 marék spenót, 10 dkg kemény, reszelhető sajt, 4 cikk fokhagyma, 2 dl tejszín, a tálaláshoz magvak.

Elkészítés: A rizst fazékba mérjük, megsózzuk, hozzáadjuk az ételízesítőt és 1 liter vizet, majd mérsékelt hőfokon körülbelül 30 perc alatt puhára főzzük.

Közben a spenótot alaposan átöblítjük és lecsepegtetjük. Amikor a rizs megfőtt, hozzáadjuk a spenótot és a megtisztított fokhagymát, majd tovább főzzük, amíg a spenót teljesen megpuhul.

A sajtot apró lyukú reszelőn lereszeljük, és egy részét félretesszük a tálaláshoz.

Amikor a spenót is megfőtt, a levest botmixerrel simára pürésítjük. Hozzáadjuk a reszelt sajt háromnegyedét, majd habverővel kevergetjük, amíg a sajt teljesen beleolvad.

Végül folyamatos keverés mellett hozzáöntjük a tejszínt, és még egyszer felforrósítjuk. Forrón, reszelt sajttal és magvakkal megszórva tálaljuk.

Csatlós Erzsébet