A semmiből is lehet vacsora

Amikor nincs otthon semmid, akkor is van valami, amiből készíthetsz egy kis harapnivalót. Csak alaposan körül kell nézni azokon a helyeken, ahol az élelmiszereket tárolod. Mert a „nincs itthon semmi” nálunk általában nem azt jelenti, hogy üres a hűtő, hanem azt, hogy első pillantásra semmi olyasmit nem találok benne, amiből kedvem lenne főzni.

Na, ilyenkor kell alaposabban körülnézni. Szinte mindig akad néhány doboz, amelyet valamikor nagy lelkesedéssel kibontottunk, belekóstoltunk, majd valamilyen rejtélyes oknál fogva megfeledkeztünk róla. Vajkrém, májkrém, tejfölös torma... Mindegyik türelmesen várja, hogy egyszer ismét eszünkbe jusson.

Felvágottból, szalonnából is akad egy-két árva szelet, esetleg több is, a hűtő mélyén. Az ilyen maradékoknak különös tulajdonságuk, hogy önmagukban jelentéktelennek tűnnek, de ha megfelelő társaságba kerülnek, egészen figyelemre méltó dolgokra képesek.

A portyát a kenyértartóban érdemes folytatni, ahol néha néhány kevésbé friss kenyérszelet árválkodik, amelyeket az újonnan vásárolt kenyér kedvéért félretoltunk. Kidobni természetesen nem dobjuk ki. Jó lesz még pirítósnak. Ez nálunk már-már családi alapelv.

Persze a maradékmentésnek is vannak szabályai. A felbontott vajkrém, húskonzerv és más romlandó finomság csak akkor kerülhet újra az asztalra, ha megfelelően hűtve tároltuk, és még biztonságosan fogyasztható. A konyhai leleményesség ugyanis nem egyenlő a vakmerőséggel.

Vacsorázni egyébként nem nagyon szoktunk. A késői ebédek után rendszerint már nem kívánunk semmit. Most azonban valahogy mégis megéheztem, és nyomban el is keseredtem, mert szentül hittem, hogy semmi sincs itthon, amiből valami frappáns, laktató kis vacsorát készíthetnék. Aztán számba vettem a lelőhelyeimet. És láss csodát, előkerültek a kincsek!

Néhány szelet szikkadt kenyér, egy kevés vajkrém, bacon és egy félig elfogyasztott húskonzerv. Külön-külön egyik sem tűnt különösebben izgalmasnak, de együtt már egész ígéretes társaságot alkottak. Adta magát, hogy melegszendvics legyen belőlük.

Egy ideje már lelkesen próbálgatom, mi mindent bír el a forró levegős sütő, így a bacon ezúttal abban végezte. Tíz perc alatt mennyeien ropogósra sült. Közben a kenyérszeleteket megkentem a vajkrémmel, rájuk halmoztam a villával összetört húskonzervet, és betoltam őket a sütőbe.

Tizenöt perc múlva gyönyörű pirosra sültek. Már csak a ropogós bacont kellett rájuk halmozni, és kész is volt a vacsora. Azt hittem, hogy lesz időm egy kicsit gyönyörködni benne. Mire egyet szusszantam, és megtaláltam a megfelelő fényeket a fotózáshoz, szinte az összes szelet eltűnt. Jóllakott a család.

Én pedig megállapítottam, hogy a semmiből is lehet egészen tisztességes vacsorát készíteni. Csak nem árt, ha az ember tudja, hol tartja azt a semmit.

Ropogós baconös melegszendvics

Hozzávalók 2 személyre: 4 szelet kenyér (kissé szikkadt is lehet), 5 dkg vajkrém, 10–12 dkg húskonzerv, 4 szelet bacon, ízlés szerint kevés frissen őrölt bors.

Elkészítése: A sütőt 190 °C-ra előmelegítjük.

A baconszeleteket a forró levegős sütő kosarába helyezzük, lehetőleg egy rétegben. 180 °C-on körülbelül 7–10 perc alatt ropogósra sütjük. A pontos sütési idő a bacon vastagságától és a készülék teljesítményétől függ, ezért érdemes közben ellenőrizni.

A kenyérszeleteket vékonyan megkenjük a vajkrémmel. A húskonzervet villával összetörjük, majd egyenletesen elosztjuk a kenyereken. Ízlés szerint kevés frissen őrölt borssal fűszerezhetjük. Sózni általában nem szükséges, mert a konzerv és a bacon is sós.

A megpakolt kenyérszeleteket sütőpapírral bélelt tepsire helyezzük, majd az előmelegített sütőben 190 °C-on körülbelül 12–15 percig sütjük, amíg a kenyér széle ropogósra pirul, a feltét pedig átforrósodik.

A kész melegszendvicsekre ráhalmozzuk a ropogós bacont, és azonnal tálaljuk.

Csatlós Erzsébet

 

 

Zöldségen sült tarja karamellizált hagymával és a boldogság rétegei

Az élet számos kérdésében hajlamosak vagyunk az ujjunk mögé bújni, és valamilyen jól hangzó kifogásba kapaszkodva elodázni a szükséges lépéseket. Sajnos a saját boldogságunkkal is gyakran ezt tesszük.

Boldog leszek, ha megveszem az új autót. Boldog leszek, ha végre elismerik a munkámat és előléptetnek. Boldog leszek, ha találok egy igazán jó munkahelyet. Ha több pénzem lesz. Ha több időm lesz. Ha végre minden a helyére kerül.És még sorolhatnám.

Csak azt nem vesszük észre, hogy az új helyzetekbe rendszerint magunkkal visszük a régi szorongásainkat, félelmeinket és bizonytalanságainkat is. Hiába változnak meg körülöttünk a körülmények, ha mi ugyanazokkal a terhekkel érkezünk meg közéjük.

Egy nemzetközi online konferencián hallottam egyszer egy neves agykutató professzortól egy különösen találó hasonlatot. A jó dolgokkal szemben az agyunk időnként úgy viselkedik, mintha teflonbevonata lenne: a kellemes élmények könnyen lecsúsznak róla, alig hagynak nyomot. A kellemetlen, fájdalmas tapasztalatok viszont úgy ragadnak belénk, mint a kutya szőrébe a bogáncs. Sokkal nehezebb megszabadulni tőlük.

Talán ezért is olyan könnyű megfeledkezni arról, ami jó, miközben a rosszat újra és újra elővesszük, forgatjuk, elemezzük, és még akkor is magunkkal cipeljük, amikor már régen letehettük volna.

Hogy miért jutott most mindez eszembe? Mert a finom ételekkel kapcsolatban is őrzünk jó néhány belénk táplált rossz beidegződést. Hogy ami igazán finom, az biztosan drága. Hogy sok idő kell hozzá. Hogy különleges alapanyagok, drága konyhai eszközök és komoly szakértelem nélkül neki sem érdemes fogni.

Szerencsére én az ilyesmin ritkán akadok fenn. Ha szeretnék valami finomat enni, elkészítem, és kész. Az alapanyagoknál sem ragaszkodom a flancos dolgokhoz, bár kíváncsiságból időnként szívesen kipróbálok ezt-azt.

Legutóbb éppen az egyik legegyszerűbb alapanyag nyűgözött le. Olyasmi, amit sokan még önálló főszereplőnek sem tekintenek a konyhában. A hagyma. Azt is tudom, miért éppen most ihletett meg.

Az őszi táj, a sárguló, hulló levelek látványa bennem összemosódik a Szováta felé megtett októberi autóutak emlékével. A dombok között kanyargó utak, a színek kavalkádjában megbúvó házak, a szépen faragott kapuk és a házak előtt, állványokra akasztott, gondosan felfont hagymakoszorúk látványa valahogy mindig a rend és a béke érzését keltette bennem.

Azét a rendét és békéét, amelyről egyre inkább azt gondolom, hogy a boldogsághoz hasonlóan nem valahol messze, egy következő fizetésben, előléptetésben vagy szerencsésebb élethelyzetben vár rám.

Hanem bennem lakik. Persze tenni is kell érte. Néha lefejteni magamról a félelmeket, a szorongásokat, a régi beidegződéseket, ahogyan a hagymáról lehántom az elszáradt külső leveleket, hogy eljussak a lényegig. Lehet, hogy közben könnyeket csal a szemembe. De megkockáztatom.

Itt az ősz. Gyönyörködjünk a színeiben, aztán kuckózzunk be, és hagymázzunk egy jót.

Mert néha a legegyszerűbb dolgokból születik a legtöbb öröm. És ehhez még csak meg sem kell várni, hogy minden más a helyére kerüljön.

 

 

Zöldségen sült tarja karamellizált hagymával

Hozzávalók 2 személyre: 1 fej vöröshagyma, 4 szál sárgarépa, 2 szelet sertéstarja, 4 szelet szalonna, 40 dkg lilahagyma, 2 dl félédes fehérbor, só, frissen őrölt bors, 3 gerezd fokhagyma, 1 evőkanál szárított petrezselyemzöld, 1 mokkáskanál cukor, szükség szerint kevés víz.

A körethez: krumplipüré.

Elkészítés: Két szelet szalonnát egy mélyebb serpenyőben ropogósra sütünk, majd kivesszük és félretesszük. A visszamaradt zsírban megpároljuk a megtisztított, felszeletelt vöröshagymát, majd ráfektetjük a hússzeleteket, és mindkét oldalukra szép piros kérget sütünk.

Hozzáadjuk a megtisztított, csíkokra vágott sárgarépát, sózzuk, borsozzuk, megszórjuk a felkarikázott fokhagymával, majd kevés vizet öntünk alá. Lefedve, mérsékelt hőfokon, lassan rotyogtatva körülbelül 45–60 percig pároljuk, amíg a hús megpuhul. Közben szükség szerint pótoljuk az elfőtt folyadékot.

Amikor a hús elkészült, kivesszük a serpenyőből. A visszamaradt zöldségeket villával összetörjük, hozzáadjuk a szárított petrezselyemzöldet, majd kevés vízzel krémes mártássá keverjük. Visszatesszük a hússzeleteket, néhány percig együtt rotyogtatjuk, majd melegen tartjuk.

Közben egy másik, vastag aljú serpenyőben kisütjük a maradék két szelet szalonnát. Hozzáadjuk a megtisztított, vékonyra szeletelt lilahagymát, és mérsékelt hőfokon, időnként megkeverve párolni kezdjük. Amikor a hagyma kissé összeesett, felöntjük a fehérborral, sózzuk, borsozzuk, hozzáadjuk a cukrot, majd lefedve puhára pároljuk. Ezután levesszük a fedőt, és időnként megkeverve addig főzzük, amíg a boros lé elpárolog, a hagyma pedig szép fényes, aranybarnás-bordós színt kap.

A frissen készített krumplipürét tányérokra halmozzuk, gazdagon meglocsoljuk a zöldséges mártással, ráfektetjük a hússzeleteket, végül bőségesen teszünk rá a karamellizált lilahagymából.

Csatlós Erzsébet

 

 

Kolbásszal jobb

Sok emberben él az a téves elképzelés, hogy finom ételeket csak drága eszközökkel felszerelt, tökéletesen berendezett konyhában lehet készíteni.

Elképzelnek egy csodálatosan ragyogó helyiséget, ahová belibben egy ropogósra keményített, hófehér köpenyes alak. Precíz mozdulatokkal hámoz, nyes, aprít, szeletel, kever, a fűszerek pedig úgy hullanak az ételbe, mint az első friss hó. Közben megcsillan a fény a makulátlan munkafelületeken, és szinte látni, ahogy a mennyei illatok a levegőben kúszva szétszóródnak a szélrózsa minden irányába.

Biztosan léteznek ilyen konyhák is. Nem állítom, hogy nem. Leginkább a magazinokban és a tévében.

Azt azonban felelősségem teljes tudatában állítom, hogy az én konyhám nem ilyen. Nem csillog és nem is ragyog. Ha nekiállok főzni, rendszerint nagy a dzsumbuj. Ki nem állhatom a kötényt, és az is megesik, hogy a kezemet a nadrágomba törölöm. Van olyan lábasom, amelyik kissé csorba, a serpenyőkből pedig a jól bejáratottakat szeretem. Azokat, amelyeken már látszik, hogy nem dísznek tartom őket.

Nem mintha nem szeretném a szép konyhai eszközöket. Csak éppen nálam a használhatóság jóval előrébb szerepel a rangsorban, mint a mutatósság.

A legkedvesebb konyhai felszereléseim közé tartozik például az a huszonnégy szilikon muffinformám, amelyeket előszeretettel használok mindenre. Főzök bennük tojást, készítek mini kenyereket, és igen, néha muffint is sütök. Bár nem ragaszkodom a formaságokhoz. Előfordul, hogy kolbász kerül beléjük.

Igen. Kolbász. Persze leginkább a sós változatba, bár nálam már az sem jelent különösebb meglepetést, ha egy megszokott recept egyszer csak más irányt vesz. A muffinban ugyanis az a nagyszerű, legyen akár édes, akár sós, hogy az előkészítése gyors, a sütése sem tart sokáig, és ha az arányokra odafigyelünk, szinte elronthatatlan. Ráadásul nem kell hozzá csillogó konyha, drága felszerelés, sem ropogósra keményített fehér köpeny. Elég egy tál, egy kanál, néhány forma és egy kis fantázia. Na meg egy darab jó kolbász. Ti már próbáltátok? Ha nem, mindenképpen itt az ideje. Mert a muffin önmagában is jó találmány. De kolbásszal jobb.

Kolbászos muffin

Hozzávalók 12 darabhoz: 20 dkg liszt, 10 dkg zsír, 1 tojás, 10 dkg kolbász, 1 dl natúr joghurt, 1 teáskanál sütőpor, 1 csipet só, 2 evőkanál vegyes mag, 2 evőkanál reszelt parmezán.

Elkészítése: A sütőt 180 °C-ra előmelegítjük.

A lisztet tálba szitáljuk, hozzáadjuk a sütőport és a sót, majd alaposan összekeverjük. A zsírt megolvasztjuk, kissé hűlni hagyjuk, majd a tojással és a joghurttal együtt a lisztes keverékhez adjuk. Addig keverjük, amíg egynemű masszát kapunk.

A kolbászt megszabadítjuk a bőrétől, apró kockákra vágjuk, majd a tésztába forgatjuk. Ha a massza túlságosan sűrű, egy-két evőkanál joghurttal lazíthatjuk.

A tésztát elosztjuk a 12 muffinformában, ügyelve arra, hogy legfeljebb háromnegyedükig töltsük meg őket. A tetejüket megszórjuk a vegyes magvakkal.

Az előmelegített sütőben 20–25 percig sütjük, amíg szépen megemelkednek, és a tetejük aranybarnára pirul. Tűpróbával ellenőrizzük, hogy átsültek-e.

A sütőből kivéve, még forrón megszórjuk a reszelt parmezánnal, amely kissé ráolvad a muffinok tetejére.

Langyosan a legfinomabb, de hidegen is remek uzsonna, kirándulásra vagy munkahelyre csomagolható harapnivaló.

Csatlós Erzsébet

 

 

Elké–pesztó!

Kedvenc napom a fizetésnap. Mindig feldob, hogy végre van mit aprítani a tejbe. Jöhet egy kis meggondolatlanság, némi költekezés, az örökös fejben számolás nélkül.

Ilyenkor landol a bevásárlókosárban a legtöbb addig még nem kóstolt ínyencség. Persze csak módjával, hogy jusson is, maradjon is. Csak úgy peregnek az ötletek ilyenkor a fejemben. Vagy nem.

Mert az is előfordul, hogy a zsákmány jóval később kerül terítékre, amikor a vele kapcsolatos elképzelés már teljesen kiformálódott, és olyan határozott alakot öltött a fejemben, hogy szinte az ízét is érzem. Na, ilyenkor érdemes nekifogni a főzésnek.

Legutóbb egy nagyon kicsi, de annál szebb üveg szarvasgombás pesztót vittem haza, és kincsként őrizgettem. Persze előbb kibontottam, és a legkisebb kanalacskám hegyét belemártva megkóstoltam. Azonnal megállapítottam, hogy nagyon finom, és jó lesz majd valamire.

A hétvégén aztán ez a valami meg is született. Egy jó zamatos, testes mártásra vágytam, amelyben jól érzi magát egy finom sült, és kellemes párost alkot a héjában főtt krumplival. Elképzeltem, hogy jó tejszínes lesz, finoman fűszeres, az összhatásban pedig a fokhagyma dominál majd.

Aztán valahogy másként alakultak a dolgok. Sertésszüzet képzeltem el mellé. Úgy terveztem, hogy a szeleteket serpenyőben kissé megpirítom, aztán jöhet a mártás. Közben azonban találtam egy üveg bort.Márpedig ha az ember főzés közben talál egy üveg bort, azzal kezdeni kell valamit. Ki is bontottam, és alaposan rálöttyintettem a húsra. Gyakorlatilag abban pároltam meg. Aztán jöttek a fűszerek, a féltve őrzött szarvasgombás pesztó, legvégül pedig a tejszín. A fokhagyma sem maradt el, bár időközben a bor és a pesztó is határozottan bejelentkezett a főszerepre. Kicsit más lett, mint ahogyan elképzeltem. Sokkal jobb. A hús omlós, a mártás selymes, illatos és gazdag lett, a héjában főtt krumpli pedig olyan természetességgel simult mellé, mintha eleve egymásnak teremtették volna őket.

Jó szívvel ajánlom. És most már azt is tudom, miért érdemes néha minden különösebb terv nélkül hazahozni egy-egy apró ínyencséget. Mert az ötlet előbb-utóbb megérkezik hozzá. Ha pedig még egy üveg bor is akad a közelben, abból akár valami egészen váratlanul elké-pesztó is kisülhet.

Tejszínes, szarvasgombás sertésszűz

Hozzávalók 2 személyre: 1 kisebb sertésszűz (kb. 40–50 dkg), 2 dl fehérbor, só, frissen őrölt bors, 6 gerezd fokhagyma (4 + 2), 2 evőkanál szarvasgombás pesztó, 2 dl főzőtejszín, szükség szerint kevés víz, a sütéshez kevés olaj, ha szükséges.

A körethez: 30 dkg apró szemű burgonya.

Elkészítés: A burgonyát alaposan megmossuk, és héjában, enyhén sós vízben puhára főzzük. Leszűrjük, kissé hűlni hagyjuk, majd felkarikázzuk.

A sertésszűzről eltávolítjuk az esetleges hártyákat, majd ujjnyi vastag szeletekre vágjuk. Egy serpenyőt alaposan felforrósítunk, és a hússzeletek mindkét oldalát röviden megpirítjuk. Ha a serpenyő bevonata vagy a hús soványsága miatt szükséges, kevés olajat használunk.

Sózzuk, borsozzuk, majd hozzáadjuk a megtisztított, vékonyra karikázott 4 gerezd fokhagymát. A serpenyőt óvatosan rázogatva rövid ideig együtt pirítjuk, ügyelve arra, hogy a fokhagyma ne égjen meg.

Felöntjük a fehérborral, lefedjük, és mérsékelt hőfokon körülbelül 10–15 percig pároljuk, amíg a hús átfő, de még szaftos marad. A pontos idő a szeletek vastagságától függ.

Hozzáadjuk a szarvasgombás pesztót, és alaposan elkeverjük a boros pecsenyelével. Ha szükséges, kevés vizet öntünk hozzá, hogy bőséges mártást kapjunk. Megkóstoljuk, és ha kell, utánasózzuk.

Hozzáöntjük a tejszínt, belekeverjük a maradék 2 gerezd zúzott fokhagymát, majd kis lángon további 2–3 percig főzzük, amíg a mártás kissé besűrűsödik.

A felkarikázott, héjában főtt burgonyát tányérokra rendezzük, ráhalmozzuk a hússzeleteket, és bőségesen meglocsoljuk a tejszínes, szarvasgombás mártással.

 

Rózsa, dió, frikandó – tanulom a disznót

Egész nyáron jól elvoltam leves nélkül. A nagy klasszikusokon kívül – ami alatt a húslevest, paszulylevest és pacallevest értem – nem is nagyon kívántam mást. Jól elvoltam friss zöldségeken, zamatos sülteken és tésztaféléken.

Ahogy azonban egyre jobban bekuckózza magát az életünkbe az ősz, a maga borongós reggeleivel és hűvös estéivel, egyre inkább megjön a kedvem egy jó forró leveshez.

Legyen sűrű és tartalmas, hogy utána ne is kelljen más. Azaz legyen benne elég zöldség, és persze valami hús is, hogy munkát adjon az őrlőfogaknak.

Ha tartalmas levesbe szánom, csakis disznóhúst választok, abból is leginkább combot. És persze a fűszerezés mellett fontos a sűrítés is, hogy a leves tényleg jóllakasson.

Mostanában azonban már maga az alapanyag beszerzése is izgalmas kihívás. Meg kell tanulnom a disznó alkatrészeit, hogy kérni tudjam, amit szeretnék, és ne kelljen mutogatnom a hentespultnál.

Persze kérhetnék csak úgy, kinézetre is. De aki ismer, tudja, hogy van bennem annyi igényesség – vagy nevezzük nyugodtan makacsságnak –, hogy ha már csinálok valamit, szeretném kellő hozzáértéssel csinálni.

Úgyhogy tanulom a disznót. És kiderült, hogy már maga a comb sem egyszerű eset. Több, egymástól eltérő szerkezetű húsrészből áll, külön nevekkel, tulajdonságokkal és felhasználási lehetőségekkel.

Ott van például a dió, a comb egyik legnemesebb része. Világosabb színű, finom rostú, viszonylag sovány hús, amely sokféleképpen elkészíthető.

A felsál már sötétebb, szaftosabb, több izomból álló húsrész. Nehezebben szeletelhető szép, szabályos szeletekre, viszont nagyszerű apróhúsos, ragus ételekhez.

Aztán jön a rózsa, a comb felső része. És a kedvencem már pusztán a neve miatt is: a frikandó, más néven slussz, amely a comb hátsó, ívelt része.

Rózsa, dió, frikandó. Ha nem tudnám, hogy a disznóról beszélünk, akár egy különösen fantáziadús virágbolt kínálata is lehetne. Most már viszont tudom, hogy mindegyikből készülhet valami finom. Akár egy sűrű, zamatos, sokzöldséges őszi leves is. Úgyhogy készítsétek el.

Sokzöldséges sertésraguleves

Hozzávalók 2 személyre: 40 dkg sertéscomb, 1 fej hagyma, 1 evőkanál zsír, 10 dkg sárgarépa, 10 dkg petrezselyemgyökér, 5 dkg karalábé, 5 dkg zellergumó, 2 dl tejszín, só, frissen őrölt bors, 1 teáskanál szárított tárkony, ízlés szerint kevés citromlé.

Elkészítése: A húst megmossuk, szárazra töröljük és kisebb kockákra vágjuk. A zöldségeket megtisztítjuk és felkockázzuk.

A zsírt egy fazékban felolvasztjuk, majd megdinszteljük rajta a megtisztított, apróra vágott hagymát. Hozzáadjuk a húst, és néhány percig pirítjuk, majd beletesszük a felkockázott zöldségeket is. Mérsékelt hőfokon, gyakran megkeverve körülbelül 10 percig együtt pároljuk-pirítjuk.

Sózzuk, borsozzuk, majd felöntjük annyi vízzel, amennyi bőven ellepi. Lefedve, lassú tűzön körülbelül 45–60 percig főzzük, amíg a hús és a zöldségek megpuhulnak.

A tejszínt egy kevés forró levessel elkeverjük, majd visszaöntjük a fazékba. Hozzáadjuk a tárkonyt, és folyamatos keverés mellett még egyszer felforraljuk. Ha szeretjük kissé savanykásan, a legvégén néhány csepp citromlével frissítjük.

Forrón tálaljuk.

Mert mire megtanuljuk, melyik a dió, a rózsa és a frikandó, igazán megérdemlünk egy tányér levest.

 

 

                             Szövetségeseim a konyhában

Muszáj megemlítenem néhány szövetségesemet. Az ételeim általuk lesznek ízesebbek, illatosabbak, izgalmasabbak. Amíg saját kertem volt, csak térültem-fordultam egyet, és máris rendelkezésemre álltak. A tárkony a csülkös paszulyleveshez, a bazsalikom a paradicsomos ételekhez és mártásokhoz, az oregánó és a kakukkfű a húsokhoz. Zöldfűszereknek hívták őket, de valójában a konyhai hátországomat alkották.

A mostani életformámban kert nélkül kell boldogulnom. Van ugyan egy zsebkendőnyi terület, amit akár annak is nevezhetnék, de a hatalmas falak árnyékában alig marad meg benne valami, ami pedig mégis megkapaszkodik, azt előbb-utóbb kiégeti a nap.

Pedig én megpróbáltam. Esküszöm.

Lelkesen öntöztem. Hogy ne kelljen palackokban kihordanom a vizet, a fél városon át hazacipeltem egy hatalmas öntözőkannát, amelyről otthon derült ki, hogy csak félig tölthetem meg, mert tele már nem bírom felemelni. Minden napomat öntözéssel fejeztem be. A növények ezt mérsékelt lelkesedéssel fogadták, a szúnyogok viszont annál nagyobbal. Rövidesen Airbnb-nek használták a kertemet, és azalatt a néhány perc alatt, amíg odakint ügyködtem, véresre marták a lábamat.

Feladtam.

Fájdalmas búcsút vettem a növényeimtől, és hagytam őket meghalni. Nem vagyok büszke rá, de legalább békében váltunk el.

Áttértem a szárított fűszerekre.

A kedvenceim ma papírtasakokban, katonás rendben, bevetésre készen várakoznak egy külön erre a célra fenntartott dobozban. Nem kell őket öntözni, nem kapnak napszúrást, és a szúnyogok sem érdeklődnek irántuk. Ráadásul megengedhetek magamnak néhány olyan különlegességet is, amely valószínűleg akkor sem termett volna meg a kertemben, ha történetesen sikerül életben tartanom.

Az első számú kedvencem a furfangos székely fűszer. Bő szaftban készülő húsokhoz szeretem használni. Van benne izsóp, macskamenta, napraforgószirom, a benne megbújó apró kék búzavirágoknak pedig egyszerűen nem tudok ellenállni. Már ránézni is jó.

Aztán ott a szárított vargánya. Ha tehetném, egész nap szagolgatnám. Semmihez sem fogható, mély, kellemes illata van; szerintem még annak is beindítaná az emésztőnedveit, aki már rég alulról szagolja azt a bizonyos jelképes ibolyát.

És végül a királynő mind között: a fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsom.

Most tessék elképzelni ezt a hármat együtt. Vargánya. Fűszerek. Szárított paradicsom. Egy vasárnapi pecsenye aranybarnán gőzölgő szaftjában.

Na ugye, hogy ugye. Éppen ilyen ízrobbanásra vágytam.

Sertéslapocka barna szószban, gazdagon fűszerezve

Hozzávalók 2 személyre:

40 dkg sertéslapocka, 1 evőkanál zsír, 1 nagy fej hagyma, 2 cikk fokhagyma, 1 csapott evőkanál furfangos székely fűszer – vagy a kedvenc fűszerkeverékünk –, 1 marék szárított vargánya, 1 csapott evőkanál fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsom, 2 dl paradicsomlé, só, bors.

Elkészítése:

A hagymát meghámozzuk, felaprítjuk, és a felforrósított zsírban megdinszteljük.

A sertéslapockát gyermektenyérnyi szeletekre vágjuk, enyhén kiklopfoljuk, majd a dinsztelt hagymára fektetve mindkét oldalán megpirítjuk.

Rászórjuk a fűszerkeveréket, hozzáadjuk a szárított vargányát, a fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsomot és az apróra vágott fokhagymát. Sózzuk, borsozzuk, felöntjük a paradicsomlével, alaposan összekeverjük, majd fedő alatt, mérsékelt hőfokon bő egy órán keresztül puhára rotyogtatjuk.

Amikor a hús megpuhult, levesszük a fedőt, és hagyjuk, hogy a szaft szépen besűrűsödjön. Közben figyelünk rá, nehogy odaégjen.

Krumplipürével, szárított petrezselyemzölddel megszórva tálaljuk. A fotó kedvéért rádobtam egy szelet paprikát is, hogy szebb legyen.

Ja, és a fotót a kertben készítettem... 

 

 

Láttam egy videót...

„Láttam egy videót...” – pár évvel ezelőtt még égnek állt a hajam ettől a mondattól. Meg voltam győződve ugyanis arról, hogy egy videóból nem lehet semmit megtanulni.

És ez nem előítélet. Tapasztalat.

Ugyanis láttam egy videót, amelyben valaki vígan dalolva úgy festette hófehérre a fürdőszobája plafonját, hogy én is megkívántam. Az alig zsebkendőnyi felületet lemostam, lecsiszoltam, lemázoltam, és elégedetten gyönyörködtem a művemben.

Pár nap múlva úgy hámlott, mint jómagam egy kiadós napozás után.

A videó ugyanis nagyvonalúan mellőzte azt az aprócska részletet, hogy a felületet festés előtt alapozóval is kezelni kell. Ugye, hogy ugye? Milyen logikus.

Miután erről felvilágosítottak a hozzáértők – akik történetesen nem videóból tanulták a szakmát –, újra nekiláttam. Letisztítottam. Kapartam. Csiszoltam. ALAPOZTAM. És aztán festettem.

Olyan lett, mint a hajlakkreklámban. Maradt.

A kedvem viszont jó sokáig elment a tanító videóktól.

DE.

Múlt héten láttam egy videót, amelyben egy fickó vinettát sütött air fryerben. Aztán szépen el is készítette.

Mondom magamban: hoppá!

Mostanában ugyanis a gáztűzhelyen kellett vinettát sütnöm, jó sok kosz és büdösség kíséretében, mert grillezésre nincs lehetőségem. Úgyhogy félretettem a plafonfestésből szerzett traumáimat, és kipróbáltam.

Valószínűleg kicsivel jobban megy nekem a főzés, mint a mázolás, mert a végeredmény tökéletes lett.

A vinettákat sütés előtt megszurkáltam, majd 200 fokon 30 percig sütöttem az air fryerben. Lehúztam a héjukat, szűrőbe tettem, és hagytam alaposan lecsepegni.

A késes aprítóba került egy feldarabolt hagyma, a megsült vinetta, majonéz, só és bors. Összedaráltam, és kész is volt az oly nagyon szeretett habos álom.

Se füst. Se összekoszolt gáztűzhely. Se plafonról leváló festék.

Nem videó. Próbáljátok ki.

A fotózást ugyan kissé elnagyoltam, így a végeredmény nem látszik annyira kecsegtetőnek, de higgyétek el bátran: finom volt.

És most kénytelen vagyok felülvizsgálni egy régi meggyőződésemet. Úgy látszik, videóból is lehet tanulni. Csak kell némi alapozás.