Gombóc a levesben

Vendéget várni mindig öröm. Legalábbis számomra. Sokan ilyenkor azonnal azon kezdenek aggódni, mit főzzenek, én viszont mindig szerettem, amikor sokan ülik körül a megterített asztalt. Ilyenkor a szépen megterített asztal mellett nemcsak az ételek kerülnek a középpontba, hanem a beszélgetések is. Az evőeszközök finoman a porcelánhoz koccannak, a gondolatok pedig egymásra találnak. Olyanok, amelyek emelik a társaságot, bevésődnek, és még napok múlva is velünk maradnak.

Az ilyen alkalmakhoz kitűnően illik a húsgombócleves. Azért szeretem annyira, mert ugyanaz, de mégis mindig más. Alapjában véve csupán két dolog van, amitől soha nem térek el: a bőséges zöldséges alaptól és a megfelelő méretű gombócoktól. A többi már a fantázián múlik.

A bőséges zöldségalapon elsősorban gyökérzöldségeket értek, amelyeket hol lereszelek, hol apró kockákra vágok. Ez utóbbi változatnak megvan az az előnye, hogy nagyobb adagot is előkészíthetek belőle, majd lefagyaszthatom. Így mindig kéznél van egy saját készítésű levesalap, amikor gyorsan szeretnék valami finomat főzni.

A gombócok lelke természetesen a darált sertéshús. Ezt legtöbbször rizzsel vagy zsemlemorzsával szokták készíteni, én azonban a legutóbbi alkalommal kukoricadarával kísérleteztem. A végeredmény kellemesen meglepett.

A leves ízvilága is szabadon alakítható. Lehet savanykás, tejfölös, sok friss petrezselyemmel vagy tárkonnyal. Ha pedig sikerül egy kis füstös ízt is belecsempészni – nálam ezt néhány kanál, a mélyhűtőben mindig kéznél lévő csülöklé oldja meg –, egészen új karaktert kap. De készülhet paradicsomos változatban is, egy kevés bazsalikommal, vagy maradhat kristálytiszta levesként. Ahogy éppen megkívánjuk.

Talán ezért nem unom meg soha. Ahányszor elkészítem, egy kicsit mindig más lesz. És éppen ettől marad izgalmas.

Akinek van kedve, próbálja ki ezt a kukoricadarás változatot. Nálunk nagyon bevált.

Kukoricadarás húsgombócleves

Hozzávalók 2 személyre:
25 dkg leveszöldség, 30 dkg darált sertéshús, 1 kisebb fej hagyma, 2 cikk fokhagyma, 2 evőkanál kukoricadara, 2 tojás, só, bors, ételízesítő, 1 evőkanál apróra vágott petrezselyemzöld, 2 evőkanál tejföl, fél citrom leve.

Elkészítés:
A leveszöldséget meghámozzuk, apró kockákra vágjuk vagy lereszeljük. Fazékba tesszük, felöntjük annyi vízzel, hogy bőven ellepje, megsózzuk, ételízesítővel ízesítjük, majd mérsékelt hőfokon, fedő alatt majdnem puhára főzzük.

Közben a meghámozott hagymát, a fokhagymát és az egyik tojást összeturmixoljuk. A darált húshoz adjuk a kukoricadarát, a hagymás keveréket, sózzuk, borsozzuk, majd alaposan összedolgozzuk. Akkor jó, ha vizes kézzel nagyobb mogyorónyi gombócokat tudunk formázni belőle. Ha túl lágy lenne a massza, kevés kukoricadarával még sűríthetjük.

A majdnem kész zöldségekhez annyi vizet öntünk, hogy körülbelül a duplájára nőjön a leves mennyisége. Újra felforraljuk, szükség szerint utánaízesítjük, majd sorban beleengedjük a húsgombócokat. Mérsékelt hőfokon körülbelül 15 perc alatt készre főzzük.

Belefacsarjuk a citrom levét. A másik tojás sárgáját elkeverjük a tejföllel, kevés forró levessel hőkiegyenlítést végzünk, majd a tűzről lehúzott leveshez keverjük. Végül megszórjuk az apróra vágott petrezselyemzölddel.

Forrón tálaljuk.

 

Mindent bele!

A lecsóval kapcsolatban régóta van egy elméletem: senki sem közömbös iránta. Szeretik vagy nem szeretik, de véleménye mindenkinek van róla. Én azok táborát erősítem, akik szoros kapcsolatot ápolnak vele. Nehéz is lenne másként, hiszen ez a rendkívül sokoldalú magyaros étel önmagában is megállja a helyét, túrós csuszával is remek párost alkot, és számtalan más fogás alapja is lehet.

Nyáron gyakran készítek lecsót, az alapreceptet sokféleképpen gazdagítom, de egy közös vonása van a variációknak. Feltétlenül hús is kell kerüljön bele. Éppen ezért örültem meg, amikor egy vásárlás alkalmával a hűtőpultból egy halom lecsókolbász kandikált rám. Az itteniek egyszerűen csak Fradi kolbásznak nevezik. Először azt hittem, viccelnek. Mi köze lehet egy kolbásznak a Ferencvároshoz? A magyarázat a Fradi jelmondatában keresendő, ami így hangzik: Mindent bele!

A becenév onnan ered, hogy sokáig az a hiedelem járta, ebbe a kolbászba kerül minden, ami máshová már nem. A szocializmus évtizedeiben sokan úgy gondolták, hogy a nyesedéket, a bőrkét és a megmaradt húsrészeket mind ebbe darálják. Ma persze egészen más a helyzet, a Magyar Élelmiszerkönyv pontosan szabályozza, miből és milyen arányban készülhet a lecsókolbász. A becenév azonban megmaradt.

Mivel én a szocializmus éveiben nem Magyarországon éltem, ezek az előítéletek valahogy elkerültek. Én egyszerűen csak megörültem neki. Már csak azért is, mert – és lehet, hogy ezzel most sokakat magamra haragítok – nincs benne köménymag, amellyel nekem soha nem sikerült igazán megbarátkoznom. Naná, hogy ment is a lecsóba!

A lecsókolbásszal való találkozás előtt is számos gasztronómiai kísérletem főszereplője volt a lecsó. Szeretem új szerepekben látni: hol köretként, hol rakott ételek alapjaként, máskor pedig egészen váratlan párosításokban. Éppen ezért ma sem a klasszikus változatot hoztam, hanem az egyik kedvenc átiratát. A barna rizs remekül magába szívja a lecsó ízeit, a natúr csirkemell pedig hagyja érvényesülni azt, amiért ezt az ételt annyian szeretjük.

Lecsós barna rizs natúr csirkemellel

Hozzávalók 4 személyre

A körethez:
2 hagyma, 2 paprika, 2 paradicsom, 2 evőkanál olaj, só, bors, 1 pohár barna rizs.

A csirkemellhez:
4 szelet csirkemell, fokhagymás fűszervaj.

Elkészítése:

Az olajat egy lábasban felforrósítjuk, hozzáadjuk a felszeletelt hagymát és a felkockázott paprikát. Kevés vízzel felöntve körülbelül 15 percig pároljuk. Sózzuk, borsozzuk, majd hozzáadjuk a barna rizst, és felöntjük két pohár vízzel. Fedő alatt, kis lángon mintegy 35 percig pároljuk. Időnként ellenőrizzük, és ha szükséges, kevés vizet pótolunk. A barna rizs kissé roppanós marad.

A paradicsomot karikákra vágjuk, és száraz teflonserpenyőben mindkét oldalát megsütjük.

A csirkemellszeleteket grillen vagy serpenyőben megsütjük, majd még forrón megkenjük fokhagymás fűszervajjal.

A lecsós barna rizst tányérra halmozzuk, ráhelyezzük a sült paradicsomkarikákat, végül a csirkemellszelettel tálaljuk.

 

Gyönyörű vasárnap

Folyton azt ígéri nekem a Facebook, hogy csodálatosan szerencsés időszak érkezik az életemben. Nagyon szeretném, hogy igaz legyen, ezért elkezdtem tervezgetni, milyen is lesz majd, amikor igazán szerencsés leszek. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen szinte mindenem megvan, amire vágyom. A „szinte” pedig már olyan kicsike, hogy akár még össze is jöhet.

Azt is mondják ugyanott, hogy el kell képzelni magadnak, és akkor valósággá válik. Képzelőerőm van, Istennek hála – írjuk fel ezt is a többi közé –, úgyhogy szépen felrajzoltam magamnak egy ideális napot az ábrándozásaim horizontjára.

Reggel van. A szokott időben jelez a telefonom, de csak azért, hogy laza mozdulattal elhallgattassam, és ne keljek fel. Még. Alszom rá egyet, aztán sokáig nyújtózkodom és hallgatom a billentyűkopogást, mert van a családban, aki korán kel, és bizony ő már dolgozik. Egyre feltűnőbben mocorgok, de csak azért, hogy meghalljam a legszebb kérdést a világon:

– Kérsz kávét?

Persze igennel válaszolok, és pár perc múlva már kortyolgatom is az ágyban. Rövid videókat nézek, olvasgatok, de csak addig, amíg valami érdekes receptet nem találok, és azon nyomban kedvem nem támad elkészíteni. Komótosan felkelek, elkészülődöm, és már megyünk is hozzávalókat venni. Aztán felteszek egy lemezt, és főzögetek, csak úgy kedvemre. Együtt elfogyasztjuk az ebédet, én pedig máris újra ott vagyok, ahol a napot kezdtem: egy jó könyvvel a kezemben, egészen hajnalig.

Lehet valami abban, hogy az elképzelt forgatókönyvek valóra válnak, mert éppen így telt a vasárnapom. Reggeli lustálkodás, közös bevásárlás, főzőcskézés, egy jó könyv. Csak éppen a menüt nem én találtam ki teljesen.

Ezúttal egy videó és egy nagyon szép írás keltette fel a figyelmemet. A videó készítőjére sajnos nem emlékszem, de arról szólt, hogyan lehet finom uborkasalátát készíteni úgy, hogy az alapanyagokat egy zacskóba teszed és jól összerázod. Nem mentettem el, pedig az ötlet nagyon megtetszett. A rázós módszerről ír Dragomán György is az egyik posztjában, csak ő a rántott csirkemellet rázza egy dobozban. Tökéletes párosítás egy vasárnapi ebédhez, újkrumplival.

Az uborkasalátához végül a saját elképzeléseim szerint válogattam össze a hozzávalókat, így részben már a saját receptemnek is tekintem. Dragomán György csirkéjén viszont alig változtattam. A technikát meghagytam olyannak, amilyennek ő leírta, csak a fűszerezést igazítottam a mi ízlésünkhöz. Ha valakit az eredeti változat érdekel, megtalálja az író profilján.

A fotó viszont teljes mértékben az enyém. Ahogy a csodálatos vasárnap emléke is. Néha ennyi éppen elég a szerencséhez.

Rázós uborkasaláta

Hozzávalók 4 személyre: 40 dkg uborka, 2 gerezd fokhagyma, 1 csapott teáskanál só, 1 teáskanál cukor, 1 teáskanál ecet, 1 nagy csokor apróra vágott friss kapor.

Elkészítés: Az uborkát megmossuk, meghámozzuk, hosszában kettévágjuk, majd csíkokra aprítjuk. Beletesszük egy megfelelő méretű, zárható fedelű dobozba a többi hozzávalóval együtt, és alaposan összerázzuk. Hagyjuk 1–2 órát állni, és már fogyasztható is.

Dragomán György dobozban rázott rántott csirkéje (rövid változat)

Hozzávalók 4 személyre: 1 közepes csirkemellfilé, 1,5 evőkanál joghurt, 1 csapott evőkanál keményítő, 2–3 evőkanál liszt, 1 tojás, zsemlemorzsa, só, fokhagyma, rozmaring, kakukkfű, curry, pirospaprika, római kömény, szójaszósz vagy teriyaki.

(A fűszerezésben én eltértem ettől egy kicsit: csak sót, borsot és pirospaprikát használtam, ahogy máskor is szoktam.)

Elkészítés, személyesen az írótól:

„Roppant egyszerű, egyetlen fedeles műanyag doboz kell hozzá. Vékony csíkokra vagdosom a húst, aztán hozzáadok egy kanál sós-fokhagymás joghurtot és iszonyatosan összerázom, majd egy kis keményítőt, attól lesz ropogós, aztán a lisztet, azzal is iszonyatosan összerázom, végül egy felvert tojást, végül a morzsát, és bele a forró olajba. Tíz perc, és alig kell mosogatni.”

És hogy mi történik a fűszerekkel? Érdemes a teljes posztot elolvasni.

Én a liszttel együtt tettem a sót, a borsot és a pirospaprikát a dobozba.

 

Kóstolás saját felelősségre

Folyton bajba kerülök. Mostanában például már a bevásárlás is veszélyes üzem lett. Leginkább akkor járok pórul, amikor csak a külseje alapján választok valamit, és nem olvasom el a címkét. Márpedig olvasószemüveg nélkül erre kevés az esély. Nem mintha lusta lennék, egyszerűen nem látom, mit tüntettek fel rajta.

Így aztán időnként kellemetlen meglepetések érnek. Jóízűen beleharapok valamibe, és egyszer csak lángba borul a szám. Már jártam így kolbásszal, májkrémmel, májas hurkával, legutóbb pedig még pogácsával is. Ez utóbbi végképp váratlanul ért. A kedvenc pékségemben elfogyott a tökmagos pogácsa, ezért csírásat választottam helyette. Az első harapás után könnybe lábadt a szemem. Nem a meghatottságtól. A pogácsa olyan csípős volt, hogy egy pillanatra azt hittem, valaki összekeverte a „finoman fűszeres” és a „tűzokádó sárkány” fogalmát.

Nem is tudtam eldönteni, hogy éhesebb vagyok vagy mérgesebb. Valószínűleg mindkettő. Pogácsa helyett végül a mérgemet nyeltem, de megtanultam a leckét: olvasni kell, kérdezni kell, megbizonyosodni.

Az új tapasztalattal felvértezve néhány nappal később kolbászt indultam vásárolni. Ezúttal már elővigyázatos voltam.

– Ugye nem csíp? – kérdeztem az eladót.

Olyan tekintetet kaptam válaszul, mintha azt tudakoltam volna, árulnak-e gluténmentes szalonnát. Pedig teljesen jogos volt a kérdés. Vásárlás előtt ugyanis nem lehet beleharapni a kolbászba, kóstolót kérni meg végképp nem illik. Ez itt nagyváros, kérem szépen. Boltban nem eszünk.

A pogácsás fiaskó után jobbnak láttam saját kezűleg elkészíteni a sós harapnivalóinkat. Mivel pogácsából mindig ugyanazt a jól bevált receptet sütöm, és arra egy idő után ráun az ember, áttértem a muffinokra. Persze a sós változatokra. Pillanatok alatt össze lehet állítani őket, alig fél óra alatt megsülnek, és már lehet is falatozni az illatos finomságokat.

A legnagyobb előnyük azonban nem ez.

Hanem az, hogy pontosan tudom, mi kerül beléjük.

És ami legalább ilyen fontos: azt is, mi nem.

Legutóbb ezt a darált húsos változatot készítettem el. Tízóraira is tökéletes, így kisebb az esélye annak, hogy az ember munka közben fusson aknára. Vagyis egy csípős pogácsára.

Darált húsos palacsintamuffin

Hozzávalók 6 darabhoz:

12 dkg liszt, 1 dl tej, 1 tojás, csipetnyi só, késhegynyi sütőpor, 1 kisebb fej vöröshagyma, 1 evőkanál olaj, 10 dkg darált hús, ételízesítő, 1 evőkanál apróra vágott petrezselyemzöld (szárított is lehet), őrölt bors.

Elkészítése:

A lisztet a sütőporral együtt keverőtálba tesszük, hozzáadjuk a tojást, a tejet és a sót, majd simára keverjük.

Az olajat felhevítjük, megdinszteljük benne a megtisztított, apróra vágott hagymát, hozzáadjuk a darált húst, és alaposan átsütjük. Közben ételízesítővel és borssal ízesítjük.

A húsos masszát az olajjal együtt a tésztához adjuk, majd elkeverjük. Kiolajozott muffinsütő formába kanalazzuk úgy, hogy a mélyedéseket csak félig töltsük meg, mert sütés közben szépen megemelkedik.

Forró sütőben körülbelül 35 perc alatt pirosra sütjük.

Azóta nyugodtan harapok bele a saját muffinjaimba. A legrosszabb, ami történhet, hogy túl gyorsan elfogynak.

Csatlós Erzsébet

 

A nyár zamata

Ha zsenge kukorica kerül szóba, bizony én nem kukoricázok. Július elején irány a piac, és beszerzem a muníciót egy jó adag tejes kukoricához, amit aprólékos műgonddal rágok le a csutkáról, soronként haladva, hogy egyetlen szem se vesszen kárba.

Íze a gyermekkori nyarakat idézi. Nálunk nem is tejes kukorica volt a neve, hanem tejes málé. Máig nem tudom, máshol is így hívták-e, vagy csak a mi falunkban, de nekem ez a két szó egyet jelent a nyárral.

Alig vártuk, hogy kinőjön a kukoricacsövek haja. Akkor már lehetett bontogatni a csuhéját, és a körmünkkel óvatosan megnyomtuk a szemeket, engedik-e már a tejet. Ha igen, nem volt több kérdés. Mehetett a hatalmas fazékba, amelyben egyszerre főtt az egész családnak való adag. A gőze már messziről jelezte, hogy készül a nyár egyik legjobb vacsorája. Ki vajjal ette, ki csak egy csipet sóval, de egy biztos: mindig elfogyott az utolsó csőig.

Később a vízparti napok kedvenc tízóraija lett. Kevés olyan étel van, amit ennyire jó kézbe venni. Nem lehet sietve enni. Rákényszeríti az embert, hogy soronként haladjon. Talán ezért ízlik ennyire a nyár.

Mióta csak magamnak készítem, már nem főzöm hatalmas fazékban. Rájöttem, hogy alufóliába csomagolva, vajjal megkenve, egy kevés sóval és provence-i fűszerkeverékkel megszórva a sütőben is csodálatos lesz. A saját levében párolódik meg, és szinte ugyanazt az ízt kapom, mint gyerekkoromban, csak még zamatosabban.

Persze nem mindig sikerül akkora önuralmat gyakorolnom, hogy a szemeket ne egyem le rögtön a csutkáról. De ha mégis, késsel szépen lefejtem őket, és készülhet belőlük valami egészen más.

Most éppen egy lisztmentes lepény. Tartalmas, mégsem nehéz, hidegen is finom, ezért piknikre, strandra vagy másnapi tízóraira is remek választás. Friss zöldségekkel, zöldfűszerekkel még üdébb lesz. Nálunk gyorsan elfogyott.

Kukoricás lepény

Hozzávalók 2 személyre:

20 dkg főtt kukorica, 15 dkg sonka, 15 dkg reszelt sajt, 4 tojás, 2 dl joghurt, 1 evőkanál reszelt parmezán.

Elkészítése:

A hozzávalókat – a parmezán kivételével – keverőtálba tesszük, és alaposan összedolgozzuk. Sütőpapírral bélelt tepsibe simítjuk, megszórjuk a reszelt parmezánnal, majd közepes hőmérsékletre előmelegített sütőben 50–60 perc alatt megsütjük.

Friss zöldségekkel tálaljuk.

Bár őszintén szólva, ha választanom kellene egy szelet lepény és egy forró, vajjal megkent főtt kukorica között, még mindig a kukorica nyerne. Velem szemben legalábbis biztosan.

 

Virágok a konyhában

Nagyon szeretek virágot kapni. Talán nincs is olyan nő, aki ne örülne nekik. Szépek, törékenyek és múlandók, mintha csak arra emlékeztetnének bennünket, hogy minden jó pillanatot meg kell becsülni. Mire észbe kapunk, a szirmok lehullanak, a boldogságból pedig csak egy üres váza marad, amelyet végül a saját kezünkkel teszünk vissza a szekrénybe.

Én azonban különösen szeretem azokat a virágokat, amelyek nem a nappaliban, hanem a konyhában végzik. Azokból ugyanis nemcsak emlék marad, hanem egy jó ebéd vagy vacsora is.

Ilyen virág a karfiol.

Szeretem már a látványát is. Ahogy ott ül a zöld levelek között, olyan, mintha egy gondosan megkomponált csokor lenne. Aztán bekerül a fazékba, és kezdődik a varázslat. Lehet belőle leves, saláta, sütőben sült köret, rántva pedig nálam szinte verhetetlen.

Az utóbbi időben azonban egy egészen más arcát fedeztem fel. Krémként is remekül működik. Szinte csak az ízesítésen múlik, milyen karaktert kap: lehet lágy, fűszeres, friss vagy pikáns.

Egyszer aztán eszembe jutott egy kérdés.

Ha már olyan finom kenyérre kenve, miért ne kerülhetne magába a kenyérbe?

Attól a pillanattól kezdve nem hagyott nyugodni az ötlet. Kenyeret megtölteni nem egyszerű feladat, ezért végül egy bagettre esett a választásom. Annak a belsejét egy fakanál nyelével ki lehet tolni – legalábbis elméletben. A gyakorlatban azért kellett hozzá némi türelem. De megérte.

A jól lehűtött bagett szépen szeletelhető, a krém nem folyik ki belőle, a szeletek pedig olyan mutatósak, mintha apró virágcsokrokat tennénk a tányérra.

Karfiolkrémes falatok

Hozzávalók 2 személyre:

1 közepes bagett, 15 dkg karfiol, 10 dkg juhtúró, 4 koktélparadicsom, 1 csokor kapor, só, kevés ételízesítő.

Elkészítés:

A karfiolt rózsáira szedjük, fazékba tesszük, felöntjük vízzel, hozzáadjuk az ételízesítőt, majd puhára főzzük. Leszűrjük, hagyjuk kihűlni, ezután késes aprítóba tesszük a juhtúróval együtt, és krémesre dolgozzuk.

A masszát keverőtálba kanalazzuk, hozzáadjuk az apróra vágott kaprot, a magházától megtisztított, felkockázott koktélparadicsomot, szükség szerint megsózzuk, majd jól összekeverjük.

A bagett két végét levágjuk, egy fakanál nyelével óvatosan kitoljuk a belsejét, majd megtöltjük a karfiolkrémmel. Hűtőben jól lehűtjük, végül szeletekre vágva, paradicsommal és kaporral díszítve tálaljuk.

Virágot kapni mindig öröm. De vannak virágok, amelyeknek a legszebb helye mégiscsak a tányéron van.

 

 

Gomba vagy káposzta?

Az életben vannak komoly döntések. Olyanok, amelyeken hosszan töpreng az ember. Forgatja magában a gondolatokat, mérlegel, megpróbálja elképzelni a végkifejletet, és közben attól tart, hogy mégsem jól döntött. Persze többnyire kiderül menet közben, de akkor már nehéz a másik utat választani.

Szerencsére a konyhában nincsenek ilyen súlyos döntések – legfeljebb kisebb dilemmák. Főleg akkor, amikor egyszerre több mindenre is vágyunk. Most én is így jártam. Nem sok mindenre, csak épp káposztára is meg gombára is kívántam, és ráadásul dönteni sem volt kedvem. Így végül mindkettő a bevásárlókosárban landolt.

Lett is belőle egy napokat lefedő kis konyhai projekt, meg egy extra finomság. És hogy fokozzam a kreatív vajákoskodást, fasírtba kerültek a hozzávalók. Egy zamatos, húsmentes fasírtba, a káposzta komfortot adó ízével és a gomba mélyebb zamatával.

Káposzta-gomba, az étvágybomba

Hozzávalók: 20 dkg gyalult káposzta, 20 dkg csiperkegomba, 1 fej hagyma, kevés olaj, só, bors, ételízesítő, 1 tojás, 3 evőkanál zsemlemorzsa, olaj a sütéshez.

Elkészítés: Egy szélesebb lábasban vizet forralunk, adunk hozzá egy csipetnyi sót, majd beletesszük a káposztát és 5 percig főzzük. Ezután leszűrjük. Jól kinyomkodjuk egy fakanállal, keverőtálba tesszük és hagyjuk kihűlni. A hagymát meghámozzuk, apróra vágjuk és kevés olajon megdinszteljük, beletesszük az apróra vágott gombát, sózzuk, borsozzuk, ételízesítővel ízesítjük és megpároljuk. Hozzáadjuk a káposztához, beletesszük a zsemlemorzsát, a tojást, jól összedolgozzuk. A masszából vizes kézzel gombócokat formázunk, forró olajba tesszük, kanállal egy kissé lelapogatjuk és mindkét oldalát ropogós pirosra sütjük. Krumplipürével vagy akár más, ízlés szerinti körettel tálaljuk.