Rózsa, dió, frikandó – tanulom a disznót

Egész nyáron jól elvoltam leves nélkül. A nagy klasszikusokon kívül – ami alatt a húslevest, paszulylevest és pacallevest értem – nem is nagyon kívántam mást. Jól elvoltam friss zöldségeken, zamatos sülteken és tésztaféléken.

Ahogy azonban egyre jobban bekuckózza magát az életünkbe az ősz, a maga borongós reggeleivel és hűvös estéivel, egyre inkább megjön a kedvem egy jó forró leveshez.

Legyen sűrű és tartalmas, hogy utána ne is kelljen más. Azaz legyen benne elég zöldség, és persze valami hús is, hogy munkát adjon az őrlőfogaknak.

Ha tartalmas levesbe szánom, csakis disznóhúst választok, abból is leginkább combot. És persze a fűszerezés mellett fontos a sűrítés is, hogy a leves tényleg jóllakasson.

Mostanában azonban már maga az alapanyag beszerzése is izgalmas kihívás. Meg kell tanulnom a disznó alkatrészeit, hogy kérni tudjam, amit szeretnék, és ne kelljen mutogatnom a hentespultnál.

Persze kérhetnék csak úgy, kinézetre is. De aki ismer, tudja, hogy van bennem annyi igényesség – vagy nevezzük nyugodtan makacsságnak –, hogy ha már csinálok valamit, szeretném kellő hozzáértéssel csinálni.

Úgyhogy tanulom a disznót. És kiderült, hogy már maga a comb sem egyszerű eset. Több, egymástól eltérő szerkezetű húsrészből áll, külön nevekkel, tulajdonságokkal és felhasználási lehetőségekkel.

Ott van például a dió, a comb egyik legnemesebb része. Világosabb színű, finom rostú, viszonylag sovány hús, amely sokféleképpen elkészíthető.

A felsál már sötétebb, szaftosabb, több izomból álló húsrész. Nehezebben szeletelhető szép, szabályos szeletekre, viszont nagyszerű apróhúsos, ragus ételekhez.

Aztán jön a rózsa, a comb felső része. És a kedvencem már pusztán a neve miatt is: a frikandó, más néven slussz, amely a comb hátsó, ívelt része.

Rózsa, dió, frikandó. Ha nem tudnám, hogy a disznóról beszélünk, akár egy különösen fantáziadús virágbolt kínálata is lehetne. Most már viszont tudom, hogy mindegyikből készülhet valami finom. Akár egy sűrű, zamatos, sokzöldséges őszi leves is. Úgyhogy készítsétek el.

Sokzöldséges sertésraguleves

Hozzávalók 2 személyre: 40 dkg sertéscomb, 1 fej hagyma, 1 evőkanál zsír, 10 dkg sárgarépa, 10 dkg petrezselyemgyökér, 5 dkg karalábé, 5 dkg zellergumó, 2 dl tejszín, só, frissen őrölt bors, 1 teáskanál szárított tárkony, ízlés szerint kevés citromlé.

Elkészítése: A húst megmossuk, szárazra töröljük és kisebb kockákra vágjuk. A zöldségeket megtisztítjuk és felkockázzuk.

A zsírt egy fazékban felolvasztjuk, majd megdinszteljük rajta a megtisztított, apróra vágott hagymát. Hozzáadjuk a húst, és néhány percig pirítjuk, majd beletesszük a felkockázott zöldségeket is. Mérsékelt hőfokon, gyakran megkeverve körülbelül 10 percig együtt pároljuk-pirítjuk.

Sózzuk, borsozzuk, majd felöntjük annyi vízzel, amennyi bőven ellepi. Lefedve, lassú tűzön körülbelül 45–60 percig főzzük, amíg a hús és a zöldségek megpuhulnak.

A tejszínt egy kevés forró levessel elkeverjük, majd visszaöntjük a fazékba. Hozzáadjuk a tárkonyt, és folyamatos keverés mellett még egyszer felforraljuk. Ha szeretjük kissé savanykásan, a legvégén néhány csepp citromlével frissítjük.

Forrón tálaljuk.

Mert mire megtanuljuk, melyik a dió, a rózsa és a frikandó, igazán megérdemlünk egy tányér levest.

 

 

                             Szövetségeseim a konyhában

Muszáj megemlítenem néhány szövetségesemet. Az ételeim általuk lesznek ízesebbek, illatosabbak, izgalmasabbak. Amíg saját kertem volt, csak térültem-fordultam egyet, és máris rendelkezésemre álltak. A tárkony a csülkös paszulyleveshez, a bazsalikom a paradicsomos ételekhez és mártásokhoz, az oregánó és a kakukkfű a húsokhoz. Zöldfűszereknek hívták őket, de valójában a konyhai hátországomat alkották.

A mostani életformámban kert nélkül kell boldogulnom. Van ugyan egy zsebkendőnyi terület, amit akár annak is nevezhetnék, de a hatalmas falak árnyékában alig marad meg benne valami, ami pedig mégis megkapaszkodik, azt előbb-utóbb kiégeti a nap.

Pedig én megpróbáltam. Esküszöm.

Lelkesen öntöztem. Hogy ne kelljen palackokban kihordanom a vizet, a fél városon át hazacipeltem egy hatalmas öntözőkannát, amelyről otthon derült ki, hogy csak félig tölthetem meg, mert tele már nem bírom felemelni. Minden napomat öntözéssel fejeztem be. A növények ezt mérsékelt lelkesedéssel fogadták, a szúnyogok viszont annál nagyobbal. Rövidesen Airbnb-nek használták a kertemet, és azalatt a néhány perc alatt, amíg odakint ügyködtem, véresre marták a lábamat.

Feladtam.

Fájdalmas búcsút vettem a növényeimtől, és hagytam őket meghalni. Nem vagyok büszke rá, de legalább békében váltunk el.

Áttértem a szárított fűszerekre.

A kedvenceim ma papírtasakokban, katonás rendben, bevetésre készen várakoznak egy külön erre a célra fenntartott dobozban. Nem kell őket öntözni, nem kapnak napszúrást, és a szúnyogok sem érdeklődnek irántuk. Ráadásul megengedhetek magamnak néhány olyan különlegességet is, amely valószínűleg akkor sem termett volna meg a kertemben, ha történetesen sikerül életben tartanom.

Az első számú kedvencem a furfangos székely fűszer. Bő szaftban készülő húsokhoz szeretem használni. Van benne izsóp, macskamenta, napraforgószirom, a benne megbújó apró kék búzavirágoknak pedig egyszerűen nem tudok ellenállni. Már ránézni is jó.

Aztán ott a szárított vargánya. Ha tehetném, egész nap szagolgatnám. Semmihez sem fogható, mély, kellemes illata van; szerintem még annak is beindítaná az emésztőnedveit, aki már rég alulról szagolja azt a bizonyos jelképes ibolyát.

És végül a királynő mind között: a fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsom.

Most tessék elképzelni ezt a hármat együtt. Vargánya. Fűszerek. Szárított paradicsom. Egy vasárnapi pecsenye aranybarnán gőzölgő szaftjában.

Na ugye, hogy ugye. Éppen ilyen ízrobbanásra vágytam.

Sertéslapocka barna szószban, gazdagon fűszerezve

Hozzávalók 2 személyre:

40 dkg sertéslapocka, 1 evőkanál zsír, 1 nagy fej hagyma, 2 cikk fokhagyma, 1 csapott evőkanál furfangos székely fűszer – vagy a kedvenc fűszerkeverékünk –, 1 marék szárított vargánya, 1 csapott evőkanál fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsom, 2 dl paradicsomlé, só, bors.

Elkészítése:

A hagymát meghámozzuk, felaprítjuk, és a felforrósított zsírban megdinszteljük.

A sertéslapockát gyermektenyérnyi szeletekre vágjuk, enyhén kiklopfoljuk, majd a dinsztelt hagymára fektetve mindkét oldalán megpirítjuk.

Rászórjuk a fűszerkeveréket, hozzáadjuk a szárított vargányát, a fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsomot és az apróra vágott fokhagymát. Sózzuk, borsozzuk, felöntjük a paradicsomlével, alaposan összekeverjük, majd fedő alatt, mérsékelt hőfokon bő egy órán keresztül puhára rotyogtatjuk.

Amikor a hús megpuhult, levesszük a fedőt, és hagyjuk, hogy a szaft szépen besűrűsödjön. Közben figyelünk rá, nehogy odaégjen.

Krumplipürével, szárított petrezselyemzölddel megszórva tálaljuk. A fotó kedvéért rádobtam egy szelet paprikát is, hogy szebb legyen.

Ja, és a fotót a kertben készítettem... 

 

 

Láttam egy videót...

„Láttam egy videót...” – pár évvel ezelőtt még égnek állt a hajam ettől a mondattól. Meg voltam győződve ugyanis arról, hogy egy videóból nem lehet semmit megtanulni.

És ez nem előítélet. Tapasztalat.

Ugyanis láttam egy videót, amelyben valaki vígan dalolva úgy festette hófehérre a fürdőszobája plafonját, hogy én is megkívántam. Az alig zsebkendőnyi felületet lemostam, lecsiszoltam, lemázoltam, és elégedetten gyönyörködtem a művemben.

Pár nap múlva úgy hámlott, mint jómagam egy kiadós napozás után.

A videó ugyanis nagyvonalúan mellőzte azt az aprócska részletet, hogy a felületet festés előtt alapozóval is kezelni kell. Ugye, hogy ugye? Milyen logikus.

Miután erről felvilágosítottak a hozzáértők – akik történetesen nem videóból tanulták a szakmát –, újra nekiláttam. Letisztítottam. Kapartam. Csiszoltam. ALAPOZTAM. És aztán festettem.

Olyan lett, mint a hajlakkreklámban. Maradt.

A kedvem viszont jó sokáig elment a tanító videóktól.

DE.

Múlt héten láttam egy videót, amelyben egy fickó vinettát sütött air fryerben. Aztán szépen el is készítette.

Mondom magamban: hoppá!

Mostanában ugyanis a gáztűzhelyen kellett vinettát sütnöm, jó sok kosz és büdösség kíséretében, mert grillezésre nincs lehetőségem. Úgyhogy félretettem a plafonfestésből szerzett traumáimat, és kipróbáltam.

Valószínűleg kicsivel jobban megy nekem a főzés, mint a mázolás, mert a végeredmény tökéletes lett.

A vinettákat sütés előtt megszurkáltam, majd 200 fokon 30 percig sütöttem az air fryerben. Lehúztam a héjukat, szűrőbe tettem, és hagytam alaposan lecsepegni.

A késes aprítóba került egy feldarabolt hagyma, a megsült vinetta, majonéz, só és bors. Összedaráltam, és kész is volt az oly nagyon szeretett habos álom.

Se füst. Se összekoszolt gáztűzhely. Se plafonról leváló festék.

Nem videó. Próbáljátok ki.

A fotózást ugyan kissé elnagyoltam, így a végeredmény nem látszik annyira kecsegtetőnek, de higgyétek el bátran: finom volt.

És most kénytelen vagyok felülvizsgálni egy régi meggyőződésemet. Úgy látszik, videóból is lehet tanulni. Csak kell némi alapozás.

 

Flamiche - a sokoldalú  francia sós pite

Ott vagy otthon, ahol csukott szemmel is mindent megtalálsz. Tudod, hol lehet a legfinomabb kenyeret venni, hová lehet beugrani egy zacskó pörkölt mogyoróért hajnali háromkor, melyik teraszra érdemes kiülni, ha nem volt kedved vacsorát készíteni. Amíg nem mozogsz ennyire biztosan a mindennapi közegedben, addig csak lakóhelyed van, nem otthonod. Aki már megpróbált új életet kezdeni valahol, az tökéletesen érti, mire gondolok.

Persze ott van ebben az újdonság varázsa is, a felfedezés öröme. De akadnak napok, amikor az ember egy jó pizzáért kisebb bűncselekményekre is hajlandó lenne, és fogalma sincs, hová menjen érte. Ajánlások ide vagy oda, az igazság úgyis az első harapásnál derül ki.

Itt, Budapesten még nem találtam meg az igazán hozzám passzoló pizzát a környéken, pedig igazán nem várok el sokat. Legyen a tésztája vékony. A feltét gazdag. Legyen rajta sok sajt, némi sonka és valami mennyei, paradicsomos szósz, amelyben diszkréten összeér a fokhagyma és a bazsalikom aromája. Mint mondtam: semmi különös.

Nemrég egy hétvége erejéig Brassóban jártam. Késő délután érkeztem, dolgom is akadt, nem kevés, így mire elfoglaltam a szállásomat egy Airbnb-ben, rám esteledett. Egész nap alig ettem, gyötört az éhség, és fogalmam sem volt, hol vacsorázhatnék.

A Google Térképhez folyamodtam: ajánljon nekem valamit a közelben. Egyetlen nyitva tartó pizzériát találtam, bár ott is vészesen közeledett a záróra. Esett az eső, ernyőm nem volt, én pedig a telefonom kijelzőjét bámulva vágtattam a macskaköves utcákon. Odaértem. Öt perccel zárás előtt.

Az ajtóban egy fickó dohányzott lazán, körülötte nagyvilági légkör és dohányfüst kavargott. Olaszul rám köszönt, majd tört románsággal közölte, hogy zárnak.

Kisírtam egy pizzát elvitelre. Minden csáberőmet és olasztudásomat bevetettem, utóbbiból szerencsére a helyzethez feltétlenül szükséges szókincset hibátlanul birtokoltam:

Pizza. Pomodoro. Basilico. Prosciutto. Mozzarella.

Hatalmas sikert arattam ezzel a néhány szóval, meg persze az ázott kinézetemmel. Végül még egy pohár bort is kaptam, aztán beszélgetni kezdtünk. Bő egy óra múlva távoztam a pizzériából. Záróra ide vagy oda, jól elbeszélgettük az időt.

Szépen visszasétáltam az esőben, kezemben a dobozzal és benne a közben teljesen kihűlt pizzával.

Még úgy is életem egyik legfinomabb pizzája volt.

Azóta is keresem azt a pizzát. Vagy legalább azt az érzést, amit azon az esős brassói estén egy kartondobozban hazavittem magammal. Budapesten egyelőre egyik pizzéria sem találta el egészen, én pedig türelmetlen ember vagyok: ha nem találom meg, amit ennék, előbb-utóbb megpróbálom megsütni.

Persze az ember egy idő után elkalandozik. Ha már bekapcsoltam a sütőt, miért ragaszkodnék feltétlenül a pizzához? Így jutottam el legutóbb a flamiche-ig. És ott egy időre el is felejtettem, hogy eredetileg pizzát kerestem.

A flamiche észak-francia eredetű sós pite, amelynek legismertebb változatai között ott van a póréhagymás flamiche aux poireaux. Én azonban cukkinivel készítettem. Vékony, élesztős tészta, krémes töltelék, fokhagyma, fehérbor és annyi sajt, hogy a végeredménynek eszébe se jusson diétás ételnek képzelni magát.

Cukkinis flamiche

Hozzávalók

A tésztához: 25 dkg liszt, 5 g só, 5 g szárazélesztő, 175 ml langyos víz.

A krémes töltelékhez: 2 dkg vaj, 50 dkg cukkini, 3 gerezd fokhagyma, 2 tojás, 150 g tejföl, 16 dkg reszelt sajt – cheddar vagy bármilyen kemény sajt, amit szeretünk, akár enyhén füstölt is –, 1 evőkanál provence-i fűszerkeverék, csipetnyi bors, szerecsendió, 2 dkg reszelt parmezán, 5 dkg gorgonzola, 1 dl fehérbor, kevés olívaolaj.

Elkészítése

A lisztet tálba szitáljuk, hozzáadjuk a sót. Az élesztőt elkeverjük a langyos vízben, 5 percig állni hagyjuk, majd a liszthez öntjük, és alaposan összedolgozzuk. Letakarva, meleg helyen körülbelül 1 órán át kelesztjük.

A cukkinit megmossuk, és ha zsenge, nem szükséges meghámozni. Hosszában kettévágjuk; ha nagyobb, érettebb példányt használunk, a magos belsejét kikaparjuk, majd vékonyan felszeleteljük.

Egy nagy serpenyőben felolvasztjuk a vajat, rátesszük a cukkinit és a megtisztított, apróra vágott fokhagymát. Néhány percig pirítjuk, majd felöntjük a fehérborral. Sózzuk, borsozzuk, megszórjuk a provence-i fűszerkeverék felével, és körülbelül 5 percig pároljuk. Ezután alaposan lecsepegtetjük – erre érdemes figyelni, mert a túl sok folyadék eláztathatja a tésztát.

A tojásokat felverjük, hozzáadjuk a tejfölt és a reszelt sajt felét. Sóval, borssal, kevés szerecsendióval és a fűszerkeverék megmaradt felével ízesítjük, végül beleforgatjuk a lecsepegtetett cukkinit.

A sütőt 200 fokra előmelegítjük. Egy 40 × 30 cm-es sütőedényt sütőpapírral kibélelünk, a papírt kevés olívaolajjal megkenjük. A megkelt tésztát lisztezett felületen röviden átgyúrjuk, vékonyra nyújtjuk, majd úgy helyezzük a sütőedénybe, hogy kis pereme is legyen.

Ráöntjük a cukkinis, krémes tölteléket, megszórjuk a megmaradt reszelt sajttal, rámorzsoljuk a gorgonzolát, végül parmezánt reszelünk a tetejére. 25–30 percig sütjük, amíg a tészta széle és a sajtos teteje szépen megpirul.

Szeletelés előtt néhány percig pihentetjük. Friss salátát kínálhatunk mellé.

A gorgonzolát pedig nem érdemes kihagyni. A cukkini visszafogottsága mellé éppen kell valami, ami nem viselkedik ennyire illedelmesen.

A brassói pizzát persze ettől még keresem. Mert úgy látszik, az otthonossághoz nemcsak az kell, hogy az ember tudja, hol van a villanykapcsoló. Az sem árt, ha tudja, hol sütik azt a pizzát, amiért esőben is hajlandó végigrohanni fél városon.

Csatlós Erzsébet

 

Úgy nem szerettem, hogy sosem kóstoltam

Tizenöt éves koromig úgy nem szerettem a spenótot, hogy fogalmam sem volt, milyen íze van. Anyukám ugyanis nem rajongott érte, ezért nálunk nem került az asztalra. Én pedig különösebb vizsgálódás nélkül átvettem a családi álláspontot: a spenót nem finom. Pont.

Amikor középiskolásként elkerültem otthonról, egy kedves idős házaspárnál laktam. A néni már az első napokban megkérdezte tőlem, milyen ételeket nem szeretek. Soha nem voltam válogatós, de úgy éreztem, ha már megkérdezte, illik mondanom valamit. Így magabiztosan kijelentettem, hogy a köménymaglevest és a spenótfőzeléket nem szívesen enném meg. Az egyikhez legalább volt személyes tapasztalatom.

Gondolom, sejti a kedves olvasó, hogy rövid időn belül mindkét fogás a tányéromra került. Szó nélkül megettem őket. Sőt, a tányért is kitöröltem.

A teljes történethez persze hozzátartozik, hogy a néni remekül főzött. Ráadásul olyan lelkesedéssel tudott mesélni arról, mit hogyan kell elkészíteni a saját kertjében termett alapanyagokból, hogy az embernek mindenhez megjött a kedve. Ebben a kertben láttam először az addig ördögtől valónak hitt spenótot a természetes „lakóhelyén” is. Előbb ismertem meg ételként, mint növényként, de végül mindkét formájában megszerettem. Amikor pedig magam is főzni kezdtem, a spenót szívesen látott vendég lett a konyhámban.

Így aztán teljesen természetesnek éreztem, hogy totyogó korú kislányom étrendjébe is bevezessem.

Mai napig látom lelki szemeim előtt az őszinte sajnálatot anyám arcán, amikor egyszer hazalátogattunk, és a szülői házban spenóttal próbáltam megetetni a gyermekemet. Ő egyáltalán nem rajongott az ötletért. Sőt, határozottan tiltakozott, én pedig – meggyőződve arról, hogy csak kitartás kérdése az egész – erőltettem. Anyám arcáról közben szinte le lehetett olvasni: szegény gyermek, hát ezt kell megérnem, az unokámat spenóttal etetik.

Végül szülői nyomásra kénytelen voltam feladni a küzdelmet, és maradtunk a tükörtojásnál.

A lányom azóta sem barátkozott meg a spenóttal. Így zárult be a családi kör: anyám nem szerette, én megszerettem, a lányom pedig visszatért a nagymamai hagyományhoz.

Én viszont azóta is kitartok mellette. Örömmel készítek belőle főzeléket, kenyérre kenhető krémet, és újabban levest is. Ez utóbbi szerepben különösen szeretem, mert ebből a roppant egyszerű alapanyagból meglepően selymes, tartalmas krémleves készül.

Sajtos spenótkrémleves

Hozzávalók 2 személyre: 8 dkg rizs, só, kevés ételízesítő, 2 marék spenót, 10 dkg kemény, reszelhető sajt, 4 cikk fokhagyma, 2 dl tejszín, a tálaláshoz magvak.

Elkészítés: A rizst fazékba mérjük, megsózzuk, hozzáadjuk az ételízesítőt és 1 liter vizet, majd mérsékelt hőfokon körülbelül 30 perc alatt puhára főzzük.

Közben a spenótot alaposan átöblítjük és lecsepegtetjük. Amikor a rizs megfőtt, hozzáadjuk a spenótot és a megtisztított fokhagymát, majd tovább főzzük, amíg a spenót teljesen megpuhul.

A sajtot apró lyukú reszelőn lereszeljük, és egy részét félretesszük a tálaláshoz.

Amikor a spenót is megfőtt, a levest botmixerrel simára pürésítjük. Hozzáadjuk a reszelt sajt háromnegyedét, majd habverővel kevergetjük, amíg a sajt teljesen beleolvad.

Végül folyamatos keverés mellett hozzáöntjük a tejszínt, és még egyszer felforrósítjuk. Forrón, reszelt sajttal és magvakkal megszórva tálaljuk.

Csatlós Erzsébet

 

 

Gombóc a levesben

Vendéget várni mindig öröm. Legalábbis számomra. Sokan ilyenkor azonnal azon kezdenek aggódni, mit főzzenek, én viszont mindig szerettem, amikor sokan ülik körül a megterített asztalt. Ilyenkor a szépen megterített asztal mellett nemcsak az ételek kerülnek a középpontba, hanem a beszélgetések is. Az evőeszközök finoman a porcelánhoz koccannak, a gondolatok pedig egymásra találnak. Olyanok, amelyek emelik a társaságot, bevésődnek, és még napok múlva is velünk maradnak.

Az ilyen alkalmakhoz kitűnően illik a húsgombócleves. Azért szeretem annyira, mert ugyanaz, de mégis mindig más. Alapjában véve csupán két dolog van, amitől soha nem térek el: a bőséges zöldséges alaptól és a megfelelő méretű gombócoktól. A többi már a fantázián múlik.

A bőséges zöldségalapon elsősorban gyökérzöldségeket értek, amelyeket hol lereszelek, hol apró kockákra vágok. Ez utóbbi változatnak megvan az az előnye, hogy nagyobb adagot is előkészíthetek belőle, majd lefagyaszthatom. Így mindig kéznél van egy saját készítésű levesalap, amikor gyorsan szeretnék valami finomat főzni.

A gombócok lelke természetesen a darált sertéshús. Ezt legtöbbször rizzsel vagy zsemlemorzsával szokták készíteni, én azonban a legutóbbi alkalommal kukoricadarával kísérleteztem. A végeredmény kellemesen meglepett.

A leves ízvilága is szabadon alakítható. Lehet savanykás, tejfölös, sok friss petrezselyemmel vagy tárkonnyal. Ha pedig sikerül egy kis füstös ízt is belecsempészni – nálam ezt néhány kanál, a mélyhűtőben mindig kéznél lévő csülöklé oldja meg –, egészen új karaktert kap. De készülhet paradicsomos változatban is, egy kevés bazsalikommal, vagy maradhat kristálytiszta levesként. Ahogy éppen megkívánjuk.

Talán ezért nem unom meg soha. Ahányszor elkészítem, egy kicsit mindig más lesz. És éppen ettől marad izgalmas.

Akinek van kedve, próbálja ki ezt a kukoricadarás változatot. Nálunk nagyon bevált.

Kukoricadarás húsgombócleves

Hozzávalók 2 személyre:
25 dkg leveszöldség, 30 dkg darált sertéshús, 1 kisebb fej hagyma, 2 cikk fokhagyma, 2 evőkanál kukoricadara, 2 tojás, só, bors, ételízesítő, 1 evőkanál apróra vágott petrezselyemzöld, 2 evőkanál tejföl, fél citrom leve.

Elkészítés:
A leveszöldséget meghámozzuk, apró kockákra vágjuk vagy lereszeljük. Fazékba tesszük, felöntjük annyi vízzel, hogy bőven ellepje, megsózzuk, ételízesítővel ízesítjük, majd mérsékelt hőfokon, fedő alatt majdnem puhára főzzük.

Közben a meghámozott hagymát, a fokhagymát és az egyik tojást összeturmixoljuk. A darált húshoz adjuk a kukoricadarát, a hagymás keveréket, sózzuk, borsozzuk, majd alaposan összedolgozzuk. Akkor jó, ha vizes kézzel nagyobb mogyorónyi gombócokat tudunk formázni belőle. Ha túl lágy lenne a massza, kevés kukoricadarával még sűríthetjük.

A majdnem kész zöldségekhez annyi vizet öntünk, hogy körülbelül a duplájára nőjön a leves mennyisége. Újra felforraljuk, szükség szerint utánaízesítjük, majd sorban beleengedjük a húsgombócokat. Mérsékelt hőfokon körülbelül 15 perc alatt készre főzzük.

Belefacsarjuk a citrom levét. A másik tojás sárgáját elkeverjük a tejföllel, kevés forró levessel hőkiegyenlítést végzünk, majd a tűzről lehúzott leveshez keverjük. Végül megszórjuk az apróra vágott petrezselyemzölddel.

Forrón tálaljuk.

 

Mindent bele!

A lecsóval kapcsolatban régóta van egy elméletem: senki sem közömbös iránta. Szeretik vagy nem szeretik, de véleménye mindenkinek van róla. Én azok táborát erősítem, akik szoros kapcsolatot ápolnak vele. Nehéz is lenne másként, hiszen ez a rendkívül sokoldalú magyaros étel önmagában is megállja a helyét, túrós csuszával is remek párost alkot, és számtalan más fogás alapja is lehet.

Nyáron gyakran készítek lecsót, az alapreceptet sokféleképpen gazdagítom, de egy közös vonása van a variációknak. Feltétlenül hús is kell kerüljön bele. Éppen ezért örültem meg, amikor egy vásárlás alkalmával a hűtőpultból egy halom lecsókolbász kandikált rám. Az itteniek egyszerűen csak Fradi kolbásznak nevezik. Először azt hittem, viccelnek. Mi köze lehet egy kolbásznak a Ferencvároshoz? A magyarázat a Fradi jelmondatában keresendő, ami így hangzik: Mindent bele!

A becenév onnan ered, hogy sokáig az a hiedelem járta, ebbe a kolbászba kerül minden, ami máshová már nem. A szocializmus évtizedeiben sokan úgy gondolták, hogy a nyesedéket, a bőrkét és a megmaradt húsrészeket mind ebbe darálják. Ma persze egészen más a helyzet, a Magyar Élelmiszerkönyv pontosan szabályozza, miből és milyen arányban készülhet a lecsókolbász. A becenév azonban megmaradt.

Mivel én a szocializmus éveiben nem Magyarországon éltem, ezek az előítéletek valahogy elkerültek. Én egyszerűen csak megörültem neki. Már csak azért is, mert – és lehet, hogy ezzel most sokakat magamra haragítok – nincs benne köménymag, amellyel nekem soha nem sikerült igazán megbarátkoznom. Naná, hogy ment is a lecsóba!

A lecsókolbásszal való találkozás előtt is számos gasztronómiai kísérletem főszereplője volt a lecsó. Szeretem új szerepekben látni: hol köretként, hol rakott ételek alapjaként, máskor pedig egészen váratlan párosításokban. Éppen ezért ma sem a klasszikus változatot hoztam, hanem az egyik kedvenc átiratát. A barna rizs remekül magába szívja a lecsó ízeit, a natúr csirkemell pedig hagyja érvényesülni azt, amiért ezt az ételt annyian szeretjük.

Lecsós barna rizs natúr csirkemellel

Hozzávalók 4 személyre

A körethez:
2 hagyma, 2 paprika, 2 paradicsom, 2 evőkanál olaj, só, bors, 1 pohár barna rizs.

A csirkemellhez:
4 szelet csirkemell, fokhagymás fűszervaj.

Elkészítése:

Az olajat egy lábasban felforrósítjuk, hozzáadjuk a felszeletelt hagymát és a felkockázott paprikát. Kevés vízzel felöntve körülbelül 15 percig pároljuk. Sózzuk, borsozzuk, majd hozzáadjuk a barna rizst, és felöntjük két pohár vízzel. Fedő alatt, kis lángon mintegy 35 percig pároljuk. Időnként ellenőrizzük, és ha szükséges, kevés vizet pótolunk. A barna rizs kissé roppanós marad.

A paradicsomot karikákra vágjuk, és száraz teflonserpenyőben mindkét oldalát megsütjük.

A csirkemellszeleteket grillen vagy serpenyőben megsütjük, majd még forrón megkenjük fokhagymás fűszervajjal.

A lecsós barna rizst tányérra halmozzuk, ráhelyezzük a sült paradicsomkarikákat, végül a csirkemellszelettel tálaljuk.