Láttam egy videót...

„Láttam egy videót...” – pár évvel ezelőtt még égnek állt a hajam ettől a mondattól. Meg voltam győződve ugyanis arról, hogy egy videóból nem lehet semmit megtanulni.

És ez nem előítélet. Tapasztalat.

Ugyanis láttam egy videót, amelyben valaki vígan dalolva úgy festette hófehérre a fürdőszobája plafonját, hogy én is megkívántam. Az alig zsebkendőnyi felületet lemostam, lecsiszoltam, lemázoltam, és elégedetten gyönyörködtem a művemben.

Pár nap múlva úgy hámlott, mint jómagam egy kiadós napozás után.

A videó ugyanis nagyvonalúan mellőzte azt az aprócska részletet, hogy a felületet festés előtt alapozóval is kezelni kell. Ugye, hogy ugye? Milyen logikus.

Miután erről felvilágosítottak a hozzáértők – akik történetesen nem videóból tanulták a szakmát –, újra nekiláttam. Letisztítottam. Kapartam. Csiszoltam. ALAPOZTAM. És aztán festettem.

Olyan lett, mint a hajlakkreklámban. Maradt.

A kedvem viszont jó sokáig elment a tanító videóktól.

DE.

Múlt héten láttam egy videót, amelyben egy fickó vinettát sütött air fryerben. Aztán szépen el is készítette.

Mondom magamban: hoppá!

Mostanában ugyanis a gáztűzhelyen kellett vinettát sütnöm, jó sok kosz és büdösség kíséretében, mert grillezésre nincs lehetőségem. Úgyhogy félretettem a plafonfestésből szerzett traumáimat, és kipróbáltam.

Valószínűleg kicsivel jobban megy nekem a főzés, mint a mázolás, mert a végeredmény tökéletes lett.

A vinettákat sütés előtt megszurkáltam, majd 200 fokon 30 percig sütöttem az air fryerben. Lehúztam a héjukat, szűrőbe tettem, és hagytam alaposan lecsepegni.

A késes aprítóba került egy feldarabolt hagyma, a megsült vinetta, majonéz, só és bors. Összedaráltam, és kész is volt az oly nagyon szeretett habos álom.

Se füst. Se összekoszolt gáztűzhely. Se plafonról leváló festék.

Nem videó. Próbáljátok ki.

A fotózást ugyan kissé elnagyoltam, így a végeredmény nem látszik annyira kecsegtetőnek, de higgyétek el bátran: finom volt.

És most kénytelen vagyok felülvizsgálni egy régi meggyőződésemet. Úgy látszik, videóból is lehet tanulni. Csak kell némi alapozás.

 

Flamiche - a sokoldalú  francia sós pite

Ott vagy otthon, ahol csukott szemmel is mindent megtalálsz. Tudod, hol lehet a legfinomabb kenyeret venni, hová lehet beugrani egy zacskó pörkölt mogyoróért hajnali háromkor, melyik teraszra érdemes kiülni, ha nem volt kedved vacsorát készíteni. Amíg nem mozogsz ennyire biztosan a mindennapi közegedben, addig csak lakóhelyed van, nem otthonod. Aki már megpróbált új életet kezdeni valahol, az tökéletesen érti, mire gondolok.

Persze ott van ebben az újdonság varázsa is, a felfedezés öröme. De akadnak napok, amikor az ember egy jó pizzáért kisebb bűncselekményekre is hajlandó lenne, és fogalma sincs, hová menjen érte. Ajánlások ide vagy oda, az igazság úgyis az első harapásnál derül ki.

Itt, Budapesten még nem találtam meg az igazán hozzám passzoló pizzát a környéken, pedig igazán nem várok el sokat. Legyen a tésztája vékony. A feltét gazdag. Legyen rajta sok sajt, némi sonka és valami mennyei, paradicsomos szósz, amelyben diszkréten összeér a fokhagyma és a bazsalikom aromája. Mint mondtam: semmi különös.

Nemrég egy hétvége erejéig Brassóban jártam. Késő délután érkeztem, dolgom is akadt, nem kevés, így mire elfoglaltam a szállásomat egy Airbnb-ben, rám esteledett. Egész nap alig ettem, gyötört az éhség, és fogalmam sem volt, hol vacsorázhatnék.

A Google Térképhez folyamodtam: ajánljon nekem valamit a közelben. Egyetlen nyitva tartó pizzériát találtam, bár ott is vészesen közeledett a záróra. Esett az eső, ernyőm nem volt, én pedig a telefonom kijelzőjét bámulva vágtattam a macskaköves utcákon. Odaértem. Öt perccel zárás előtt.

Az ajtóban egy fickó dohányzott lazán, körülötte nagyvilági légkör és dohányfüst kavargott. Olaszul rám köszönt, majd tört románsággal közölte, hogy zárnak.

Kisírtam egy pizzát elvitelre. Minden csáberőmet és olasztudásomat bevetettem, utóbbiból szerencsére a helyzethez feltétlenül szükséges szókincset hibátlanul birtokoltam:

Pizza. Pomodoro. Basilico. Prosciutto. Mozzarella.

Hatalmas sikert arattam ezzel a néhány szóval, meg persze az ázott kinézetemmel. Végül még egy pohár bort is kaptam, aztán beszélgetni kezdtünk. Bő egy óra múlva távoztam a pizzériából. Záróra ide vagy oda, jól elbeszélgettük az időt.

Szépen visszasétáltam az esőben, kezemben a dobozzal és benne a közben teljesen kihűlt pizzával.

Még úgy is életem egyik legfinomabb pizzája volt.

Azóta is keresem azt a pizzát. Vagy legalább azt az érzést, amit azon az esős brassói estén egy kartondobozban hazavittem magammal. Budapesten egyelőre egyik pizzéria sem találta el egészen, én pedig türelmetlen ember vagyok: ha nem találom meg, amit ennék, előbb-utóbb megpróbálom megsütni.

Persze az ember egy idő után elkalandozik. Ha már bekapcsoltam a sütőt, miért ragaszkodnék feltétlenül a pizzához? Így jutottam el legutóbb a flamiche-ig. És ott egy időre el is felejtettem, hogy eredetileg pizzát kerestem.

A flamiche észak-francia eredetű sós pite, amelynek legismertebb változatai között ott van a póréhagymás flamiche aux poireaux. Én azonban cukkinivel készítettem. Vékony, élesztős tészta, krémes töltelék, fokhagyma, fehérbor és annyi sajt, hogy a végeredménynek eszébe se jusson diétás ételnek képzelni magát.

Cukkinis flamiche

Hozzávalók

A tésztához: 25 dkg liszt, 5 g só, 5 g szárazélesztő, 175 ml langyos víz.

A krémes töltelékhez: 2 dkg vaj, 50 dkg cukkini, 3 gerezd fokhagyma, 2 tojás, 150 g tejföl, 16 dkg reszelt sajt – cheddar vagy bármilyen kemény sajt, amit szeretünk, akár enyhén füstölt is –, 1 evőkanál provence-i fűszerkeverék, csipetnyi bors, szerecsendió, 2 dkg reszelt parmezán, 5 dkg gorgonzola, 1 dl fehérbor, kevés olívaolaj.

Elkészítése

A lisztet tálba szitáljuk, hozzáadjuk a sót. Az élesztőt elkeverjük a langyos vízben, 5 percig állni hagyjuk, majd a liszthez öntjük, és alaposan összedolgozzuk. Letakarva, meleg helyen körülbelül 1 órán át kelesztjük.

A cukkinit megmossuk, és ha zsenge, nem szükséges meghámozni. Hosszában kettévágjuk; ha nagyobb, érettebb példányt használunk, a magos belsejét kikaparjuk, majd vékonyan felszeleteljük.

Egy nagy serpenyőben felolvasztjuk a vajat, rátesszük a cukkinit és a megtisztított, apróra vágott fokhagymát. Néhány percig pirítjuk, majd felöntjük a fehérborral. Sózzuk, borsozzuk, megszórjuk a provence-i fűszerkeverék felével, és körülbelül 5 percig pároljuk. Ezután alaposan lecsepegtetjük – erre érdemes figyelni, mert a túl sok folyadék eláztathatja a tésztát.

A tojásokat felverjük, hozzáadjuk a tejfölt és a reszelt sajt felét. Sóval, borssal, kevés szerecsendióval és a fűszerkeverék megmaradt felével ízesítjük, végül beleforgatjuk a lecsepegtetett cukkinit.

A sütőt 200 fokra előmelegítjük. Egy 40 × 30 cm-es sütőedényt sütőpapírral kibélelünk, a papírt kevés olívaolajjal megkenjük. A megkelt tésztát lisztezett felületen röviden átgyúrjuk, vékonyra nyújtjuk, majd úgy helyezzük a sütőedénybe, hogy kis pereme is legyen.

Ráöntjük a cukkinis, krémes tölteléket, megszórjuk a megmaradt reszelt sajttal, rámorzsoljuk a gorgonzolát, végül parmezánt reszelünk a tetejére. 25–30 percig sütjük, amíg a tészta széle és a sajtos teteje szépen megpirul.

Szeletelés előtt néhány percig pihentetjük. Friss salátát kínálhatunk mellé.

A gorgonzolát pedig nem érdemes kihagyni. A cukkini visszafogottsága mellé éppen kell valami, ami nem viselkedik ennyire illedelmesen.

A brassói pizzát persze ettől még keresem. Mert úgy látszik, az otthonossághoz nemcsak az kell, hogy az ember tudja, hol van a villanykapcsoló. Az sem árt, ha tudja, hol sütik azt a pizzát, amiért esőben is hajlandó végigrohanni fél városon.

Csatlós Erzsébet

 

Úgy nem szerettem, hogy sosem kóstoltam

Tizenöt éves koromig úgy nem szerettem a spenótot, hogy fogalmam sem volt, milyen íze van. Anyukám ugyanis nem rajongott érte, ezért nálunk nem került az asztalra. Én pedig különösebb vizsgálódás nélkül átvettem a családi álláspontot: a spenót nem finom. Pont.

Amikor középiskolásként elkerültem otthonról, egy kedves idős házaspárnál laktam. A néni már az első napokban megkérdezte tőlem, milyen ételeket nem szeretek. Soha nem voltam válogatós, de úgy éreztem, ha már megkérdezte, illik mondanom valamit. Így magabiztosan kijelentettem, hogy a köménymaglevest és a spenótfőzeléket nem szívesen enném meg. Az egyikhez legalább volt személyes tapasztalatom.

Gondolom, sejti a kedves olvasó, hogy rövid időn belül mindkét fogás a tányéromra került. Szó nélkül megettem őket. Sőt, a tányért is kitöröltem.

A teljes történethez persze hozzátartozik, hogy a néni remekül főzött. Ráadásul olyan lelkesedéssel tudott mesélni arról, mit hogyan kell elkészíteni a saját kertjében termett alapanyagokból, hogy az embernek mindenhez megjött a kedve. Ebben a kertben láttam először az addig ördögtől valónak hitt spenótot a természetes „lakóhelyén” is. Előbb ismertem meg ételként, mint növényként, de végül mindkét formájában megszerettem. Amikor pedig magam is főzni kezdtem, a spenót szívesen látott vendég lett a konyhámban.

Így aztán teljesen természetesnek éreztem, hogy totyogó korú kislányom étrendjébe is bevezessem.

Mai napig látom lelki szemeim előtt az őszinte sajnálatot anyám arcán, amikor egyszer hazalátogattunk, és a szülői házban spenóttal próbáltam megetetni a gyermekemet. Ő egyáltalán nem rajongott az ötletért. Sőt, határozottan tiltakozott, én pedig – meggyőződve arról, hogy csak kitartás kérdése az egész – erőltettem. Anyám arcáról közben szinte le lehetett olvasni: szegény gyermek, hát ezt kell megérnem, az unokámat spenóttal etetik.

Végül szülői nyomásra kénytelen voltam feladni a küzdelmet, és maradtunk a tükörtojásnál.

A lányom azóta sem barátkozott meg a spenóttal. Így zárult be a családi kör: anyám nem szerette, én megszerettem, a lányom pedig visszatért a nagymamai hagyományhoz.

Én viszont azóta is kitartok mellette. Örömmel készítek belőle főzeléket, kenyérre kenhető krémet, és újabban levest is. Ez utóbbi szerepben különösen szeretem, mert ebből a roppant egyszerű alapanyagból meglepően selymes, tartalmas krémleves készül.

Sajtos spenótkrémleves

Hozzávalók 2 személyre: 8 dkg rizs, só, kevés ételízesítő, 2 marék spenót, 10 dkg kemény, reszelhető sajt, 4 cikk fokhagyma, 2 dl tejszín, a tálaláshoz magvak.

Elkészítés: A rizst fazékba mérjük, megsózzuk, hozzáadjuk az ételízesítőt és 1 liter vizet, majd mérsékelt hőfokon körülbelül 30 perc alatt puhára főzzük.

Közben a spenótot alaposan átöblítjük és lecsepegtetjük. Amikor a rizs megfőtt, hozzáadjuk a spenótot és a megtisztított fokhagymát, majd tovább főzzük, amíg a spenót teljesen megpuhul.

A sajtot apró lyukú reszelőn lereszeljük, és egy részét félretesszük a tálaláshoz.

Amikor a spenót is megfőtt, a levest botmixerrel simára pürésítjük. Hozzáadjuk a reszelt sajt háromnegyedét, majd habverővel kevergetjük, amíg a sajt teljesen beleolvad.

Végül folyamatos keverés mellett hozzáöntjük a tejszínt, és még egyszer felforrósítjuk. Forrón, reszelt sajttal és magvakkal megszórva tálaljuk.

Csatlós Erzsébet

 

 

Gombóc a levesben

Vendéget várni mindig öröm. Legalábbis számomra. Sokan ilyenkor azonnal azon kezdenek aggódni, mit főzzenek, én viszont mindig szerettem, amikor sokan ülik körül a megterített asztalt. Ilyenkor a szépen megterített asztal mellett nemcsak az ételek kerülnek a középpontba, hanem a beszélgetések is. Az evőeszközök finoman a porcelánhoz koccannak, a gondolatok pedig egymásra találnak. Olyanok, amelyek emelik a társaságot, bevésődnek, és még napok múlva is velünk maradnak.

Az ilyen alkalmakhoz kitűnően illik a húsgombócleves. Azért szeretem annyira, mert ugyanaz, de mégis mindig más. Alapjában véve csupán két dolog van, amitől soha nem térek el: a bőséges zöldséges alaptól és a megfelelő méretű gombócoktól. A többi már a fantázián múlik.

A bőséges zöldségalapon elsősorban gyökérzöldségeket értek, amelyeket hol lereszelek, hol apró kockákra vágok. Ez utóbbi változatnak megvan az az előnye, hogy nagyobb adagot is előkészíthetek belőle, majd lefagyaszthatom. Így mindig kéznél van egy saját készítésű levesalap, amikor gyorsan szeretnék valami finomat főzni.

A gombócok lelke természetesen a darált sertéshús. Ezt legtöbbször rizzsel vagy zsemlemorzsával szokták készíteni, én azonban a legutóbbi alkalommal kukoricadarával kísérleteztem. A végeredmény kellemesen meglepett.

A leves ízvilága is szabadon alakítható. Lehet savanykás, tejfölös, sok friss petrezselyemmel vagy tárkonnyal. Ha pedig sikerül egy kis füstös ízt is belecsempészni – nálam ezt néhány kanál, a mélyhűtőben mindig kéznél lévő csülöklé oldja meg –, egészen új karaktert kap. De készülhet paradicsomos változatban is, egy kevés bazsalikommal, vagy maradhat kristálytiszta levesként. Ahogy éppen megkívánjuk.

Talán ezért nem unom meg soha. Ahányszor elkészítem, egy kicsit mindig más lesz. És éppen ettől marad izgalmas.

Akinek van kedve, próbálja ki ezt a kukoricadarás változatot. Nálunk nagyon bevált.

Kukoricadarás húsgombócleves

Hozzávalók 2 személyre:
25 dkg leveszöldség, 30 dkg darált sertéshús, 1 kisebb fej hagyma, 2 cikk fokhagyma, 2 evőkanál kukoricadara, 2 tojás, só, bors, ételízesítő, 1 evőkanál apróra vágott petrezselyemzöld, 2 evőkanál tejföl, fél citrom leve.

Elkészítés:
A leveszöldséget meghámozzuk, apró kockákra vágjuk vagy lereszeljük. Fazékba tesszük, felöntjük annyi vízzel, hogy bőven ellepje, megsózzuk, ételízesítővel ízesítjük, majd mérsékelt hőfokon, fedő alatt majdnem puhára főzzük.

Közben a meghámozott hagymát, a fokhagymát és az egyik tojást összeturmixoljuk. A darált húshoz adjuk a kukoricadarát, a hagymás keveréket, sózzuk, borsozzuk, majd alaposan összedolgozzuk. Akkor jó, ha vizes kézzel nagyobb mogyorónyi gombócokat tudunk formázni belőle. Ha túl lágy lenne a massza, kevés kukoricadarával még sűríthetjük.

A majdnem kész zöldségekhez annyi vizet öntünk, hogy körülbelül a duplájára nőjön a leves mennyisége. Újra felforraljuk, szükség szerint utánaízesítjük, majd sorban beleengedjük a húsgombócokat. Mérsékelt hőfokon körülbelül 15 perc alatt készre főzzük.

Belefacsarjuk a citrom levét. A másik tojás sárgáját elkeverjük a tejföllel, kevés forró levessel hőkiegyenlítést végzünk, majd a tűzről lehúzott leveshez keverjük. Végül megszórjuk az apróra vágott petrezselyemzölddel.

Forrón tálaljuk.

 

Mindent bele!

A lecsóval kapcsolatban régóta van egy elméletem: senki sem közömbös iránta. Szeretik vagy nem szeretik, de véleménye mindenkinek van róla. Én azok táborát erősítem, akik szoros kapcsolatot ápolnak vele. Nehéz is lenne másként, hiszen ez a rendkívül sokoldalú magyaros étel önmagában is megállja a helyét, túrós csuszával is remek párost alkot, és számtalan más fogás alapja is lehet.

Nyáron gyakran készítek lecsót, az alapreceptet sokféleképpen gazdagítom, de egy közös vonása van a variációknak. Feltétlenül hús is kell kerüljön bele. Éppen ezért örültem meg, amikor egy vásárlás alkalmával a hűtőpultból egy halom lecsókolbász kandikált rám. Az itteniek egyszerűen csak Fradi kolbásznak nevezik. Először azt hittem, viccelnek. Mi köze lehet egy kolbásznak a Ferencvároshoz? A magyarázat a Fradi jelmondatában keresendő, ami így hangzik: Mindent bele!

A becenév onnan ered, hogy sokáig az a hiedelem járta, ebbe a kolbászba kerül minden, ami máshová már nem. A szocializmus évtizedeiben sokan úgy gondolták, hogy a nyesedéket, a bőrkét és a megmaradt húsrészeket mind ebbe darálják. Ma persze egészen más a helyzet, a Magyar Élelmiszerkönyv pontosan szabályozza, miből és milyen arányban készülhet a lecsókolbász. A becenév azonban megmaradt.

Mivel én a szocializmus éveiben nem Magyarországon éltem, ezek az előítéletek valahogy elkerültek. Én egyszerűen csak megörültem neki. Már csak azért is, mert – és lehet, hogy ezzel most sokakat magamra haragítok – nincs benne köménymag, amellyel nekem soha nem sikerült igazán megbarátkoznom. Naná, hogy ment is a lecsóba!

A lecsókolbásszal való találkozás előtt is számos gasztronómiai kísérletem főszereplője volt a lecsó. Szeretem új szerepekben látni: hol köretként, hol rakott ételek alapjaként, máskor pedig egészen váratlan párosításokban. Éppen ezért ma sem a klasszikus változatot hoztam, hanem az egyik kedvenc átiratát. A barna rizs remekül magába szívja a lecsó ízeit, a natúr csirkemell pedig hagyja érvényesülni azt, amiért ezt az ételt annyian szeretjük.

Lecsós barna rizs natúr csirkemellel

Hozzávalók 4 személyre

A körethez:
2 hagyma, 2 paprika, 2 paradicsom, 2 evőkanál olaj, só, bors, 1 pohár barna rizs.

A csirkemellhez:
4 szelet csirkemell, fokhagymás fűszervaj.

Elkészítése:

Az olajat egy lábasban felforrósítjuk, hozzáadjuk a felszeletelt hagymát és a felkockázott paprikát. Kevés vízzel felöntve körülbelül 15 percig pároljuk. Sózzuk, borsozzuk, majd hozzáadjuk a barna rizst, és felöntjük két pohár vízzel. Fedő alatt, kis lángon mintegy 35 percig pároljuk. Időnként ellenőrizzük, és ha szükséges, kevés vizet pótolunk. A barna rizs kissé roppanós marad.

A paradicsomot karikákra vágjuk, és száraz teflonserpenyőben mindkét oldalát megsütjük.

A csirkemellszeleteket grillen vagy serpenyőben megsütjük, majd még forrón megkenjük fokhagymás fűszervajjal.

A lecsós barna rizst tányérra halmozzuk, ráhelyezzük a sült paradicsomkarikákat, végül a csirkemellszelettel tálaljuk.

 

Gyönyörű vasárnap

Folyton azt ígéri nekem a Facebook, hogy csodálatosan szerencsés időszak érkezik az életemben. Nagyon szeretném, hogy igaz legyen, ezért elkezdtem tervezgetni, milyen is lesz majd, amikor igazán szerencsés leszek. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen szinte mindenem megvan, amire vágyom. A „szinte” pedig már olyan kicsike, hogy akár még össze is jöhet.

Azt is mondják ugyanott, hogy el kell képzelni magadnak, és akkor valósággá válik. Képzelőerőm van, Istennek hála – írjuk fel ezt is a többi közé –, úgyhogy szépen felrajzoltam magamnak egy ideális napot az ábrándozásaim horizontjára.

Reggel van. A szokott időben jelez a telefonom, de csak azért, hogy laza mozdulattal elhallgattassam, és ne keljek fel. Még. Alszom rá egyet, aztán sokáig nyújtózkodom és hallgatom a billentyűkopogást, mert van a családban, aki korán kel, és bizony ő már dolgozik. Egyre feltűnőbben mocorgok, de csak azért, hogy meghalljam a legszebb kérdést a világon:

– Kérsz kávét?

Persze igennel válaszolok, és pár perc múlva már kortyolgatom is az ágyban. Rövid videókat nézek, olvasgatok, de csak addig, amíg valami érdekes receptet nem találok, és azon nyomban kedvem nem támad elkészíteni. Komótosan felkelek, elkészülődöm, és már megyünk is hozzávalókat venni. Aztán felteszek egy lemezt, és főzögetek, csak úgy kedvemre. Együtt elfogyasztjuk az ebédet, én pedig máris újra ott vagyok, ahol a napot kezdtem: egy jó könyvvel a kezemben, egészen hajnalig.

Lehet valami abban, hogy az elképzelt forgatókönyvek valóra válnak, mert éppen így telt a vasárnapom. Reggeli lustálkodás, közös bevásárlás, főzőcskézés, egy jó könyv. Csak éppen a menüt nem én találtam ki teljesen.

Ezúttal egy videó és egy nagyon szép írás keltette fel a figyelmemet. A videó készítőjére sajnos nem emlékszem, de arról szólt, hogyan lehet finom uborkasalátát készíteni úgy, hogy az alapanyagokat egy zacskóba teszed és jól összerázod. Nem mentettem el, pedig az ötlet nagyon megtetszett. A rázós módszerről ír Dragomán György is az egyik posztjában, csak ő a rántott csirkemellet rázza egy dobozban. Tökéletes párosítás egy vasárnapi ebédhez, újkrumplival.

Az uborkasalátához végül a saját elképzeléseim szerint válogattam össze a hozzávalókat, így részben már a saját receptemnek is tekintem. Dragomán György csirkéjén viszont alig változtattam. A technikát meghagytam olyannak, amilyennek ő leírta, csak a fűszerezést igazítottam a mi ízlésünkhöz. Ha valakit az eredeti változat érdekel, megtalálja az író profilján.

A fotó viszont teljes mértékben az enyém. Ahogy a csodálatos vasárnap emléke is. Néha ennyi éppen elég a szerencséhez.

Rázós uborkasaláta

Hozzávalók 4 személyre: 40 dkg uborka, 2 gerezd fokhagyma, 1 csapott teáskanál só, 1 teáskanál cukor, 1 teáskanál ecet, 1 nagy csokor apróra vágott friss kapor.

Elkészítés: Az uborkát megmossuk, meghámozzuk, hosszában kettévágjuk, majd csíkokra aprítjuk. Beletesszük egy megfelelő méretű, zárható fedelű dobozba a többi hozzávalóval együtt, és alaposan összerázzuk. Hagyjuk 1–2 órát állni, és már fogyasztható is.

Dragomán György dobozban rázott rántott csirkéje (rövid változat)

Hozzávalók 4 személyre: 1 közepes csirkemellfilé, 1,5 evőkanál joghurt, 1 csapott evőkanál keményítő, 2–3 evőkanál liszt, 1 tojás, zsemlemorzsa, só, fokhagyma, rozmaring, kakukkfű, curry, pirospaprika, római kömény, szójaszósz vagy teriyaki.

(A fűszerezésben én eltértem ettől egy kicsit: csak sót, borsot és pirospaprikát használtam, ahogy máskor is szoktam.)

Elkészítés, személyesen az írótól:

„Roppant egyszerű, egyetlen fedeles műanyag doboz kell hozzá. Vékony csíkokra vagdosom a húst, aztán hozzáadok egy kanál sós-fokhagymás joghurtot és iszonyatosan összerázom, majd egy kis keményítőt, attól lesz ropogós, aztán a lisztet, azzal is iszonyatosan összerázom, végül egy felvert tojást, végül a morzsát, és bele a forró olajba. Tíz perc, és alig kell mosogatni.”

És hogy mi történik a fűszerekkel? Érdemes a teljes posztot elolvasni.

Én a liszttel együtt tettem a sót, a borsot és a pirospaprikát a dobozba.

 

Kóstolás saját felelősségre

Folyton bajba kerülök. Mostanában például már a bevásárlás is veszélyes üzem lett. Leginkább akkor járok pórul, amikor csak a külseje alapján választok valamit, és nem olvasom el a címkét. Márpedig olvasószemüveg nélkül erre kevés az esély. Nem mintha lusta lennék, egyszerűen nem látom, mit tüntettek fel rajta.

Így aztán időnként kellemetlen meglepetések érnek. Jóízűen beleharapok valamibe, és egyszer csak lángba borul a szám. Már jártam így kolbásszal, májkrémmel, májas hurkával, legutóbb pedig még pogácsával is. Ez utóbbi végképp váratlanul ért. A kedvenc pékségemben elfogyott a tökmagos pogácsa, ezért csírásat választottam helyette. Az első harapás után könnybe lábadt a szemem. Nem a meghatottságtól. A pogácsa olyan csípős volt, hogy egy pillanatra azt hittem, valaki összekeverte a „finoman fűszeres” és a „tűzokádó sárkány” fogalmát.

Nem is tudtam eldönteni, hogy éhesebb vagyok vagy mérgesebb. Valószínűleg mindkettő. Pogácsa helyett végül a mérgemet nyeltem, de megtanultam a leckét: olvasni kell, kérdezni kell, megbizonyosodni.

Az új tapasztalattal felvértezve néhány nappal később kolbászt indultam vásárolni. Ezúttal már elővigyázatos voltam.

– Ugye nem csíp? – kérdeztem az eladót.

Olyan tekintetet kaptam válaszul, mintha azt tudakoltam volna, árulnak-e gluténmentes szalonnát. Pedig teljesen jogos volt a kérdés. Vásárlás előtt ugyanis nem lehet beleharapni a kolbászba, kóstolót kérni meg végképp nem illik. Ez itt nagyváros, kérem szépen. Boltban nem eszünk.

A pogácsás fiaskó után jobbnak láttam saját kezűleg elkészíteni a sós harapnivalóinkat. Mivel pogácsából mindig ugyanazt a jól bevált receptet sütöm, és arra egy idő után ráun az ember, áttértem a muffinokra. Persze a sós változatokra. Pillanatok alatt össze lehet állítani őket, alig fél óra alatt megsülnek, és már lehet is falatozni az illatos finomságokat.

A legnagyobb előnyük azonban nem ez.

Hanem az, hogy pontosan tudom, mi kerül beléjük.

És ami legalább ilyen fontos: azt is, mi nem.

Legutóbb ezt a darált húsos változatot készítettem el. Tízóraira is tökéletes, így kisebb az esélye annak, hogy az ember munka közben fusson aknára. Vagyis egy csípős pogácsára.

Darált húsos palacsintamuffin

Hozzávalók 6 darabhoz:

12 dkg liszt, 1 dl tej, 1 tojás, csipetnyi só, késhegynyi sütőpor, 1 kisebb fej vöröshagyma, 1 evőkanál olaj, 10 dkg darált hús, ételízesítő, 1 evőkanál apróra vágott petrezselyemzöld (szárított is lehet), őrölt bors.

Elkészítése:

A lisztet a sütőporral együtt keverőtálba tesszük, hozzáadjuk a tojást, a tejet és a sót, majd simára keverjük.

Az olajat felhevítjük, megdinszteljük benne a megtisztított, apróra vágott hagymát, hozzáadjuk a darált húst, és alaposan átsütjük. Közben ételízesítővel és borssal ízesítjük.

A húsos masszát az olajjal együtt a tésztához adjuk, majd elkeverjük. Kiolajozott muffinsütő formába kanalazzuk úgy, hogy a mélyedéseket csak félig töltsük meg, mert sütés közben szépen megemelkedik.

Forró sütőben körülbelül 35 perc alatt pirosra sütjük.

Azóta nyugodtan harapok bele a saját muffinjaimba. A legrosszabb, ami történhet, hogy túl gyorsan elfogynak.

Csatlós Erzsébet