2026. november 11., szerda

 

Három perc boldogság, zacskó nélkül

Őszintén bevallom, kicsit rákattantam a zacskós levesekre. Valójában nem is először. Már megjelenésükkor, az elmúlt évezredben is nagy rajongójuk voltam.

És nem, nem a lábasban főzött, kavargatós változat lopta be magát a szívembe, hanem a bögrés kiadás. Csak beleöntöd a zacskó tartalmát egy bögrébe, hozzáadod a forrásban lévő vizet, párat kavarsz rajta, és kész. Három perc alatt forró levesed van, anélkül, hogy elő kellene venned egyetlen lábast is.

Mostanában egészen felvirágzott ez az ágazat. Káprázatosan sokféle ízben kaphatók ezek a kis csodák, és én természetesen nem tudok ellenállni a kísértésnek. Leginkább a krémlevesnek nevezett változatokat szeretem. Gombakrémleves, csirkekrémleves, paradicsomkrémleves, brokkolikrémleves. Mindegyik három perc alatt elkészül.Forró, ínycsiklandó, és gyakran nátrium-glutamátot is tartalmaz.

Ezzel tökéletesen tisztában vagyok.

Érdekes dolog ez a nátrium-glutamát, amelynek hallatán sokan máris gyanakodva méregetik az élelmiszerek csomagolását. Pedig maga a glutamát a természetben is előfordul, és fontos szerepe van az úgynevezett umami íz érzékelésében. De mi is az az umami?

Az édes, a sós, a savanyú és a keserű mellett az ötödik alapíz, amelyet leginkább teltnek, zamatosnak, húslevesesen gazdagnak írhatnánk le. A glutamát a glutaminsav nevű aminosav egyik formája, és természetes módon is megtalálható például a paradicsomban, az érlelt sajtokban, a gombában, a szójaszószban, sőt az anyatejben is.

Minden bizonnyal innen ered a zacskós levesek iránti rajongásom. Elvégre az ember élete első táplálékának emlékét sem vetkőzheti le olyan könnyen.

Persze lehet, hogy ez a magyarázat tudományos szempontból kissé merész, de nekem tetszik.

Ettől függetlenül valahogyan össze kellett egyeztetnem ezt a szenvedélyemet az egészségtudatos táplálkozás irányába tett, egyelőre meglehetősen vérszegény próbálkozásaimmal.

Mert bármennyire is szeretem a bögrés leveseket, azért tudom, hogy a kényelmüknek ára van. Nem feltétlenül a nátrium-glutamát miatt, hanem mert sok készítmény meglehetősen sok sót tartalmaz, miközben valódi húsból és zöldségből jóval kevesebb jut bele, mint amennyit egy házi levesbe tennék.

Adta magát tehát a bonyodalom. Egy szép napon megelégeltem a zacskós levesek fölöttem gyakorolt hatalmát, és elhatároztam, hogy elkészítem a saját, nem zacskós, de azért nagyon is zacskószerű levesemet. Legyen krémes, forró, jó fokhagymás, és olyan selymes, hogy az embernek kedve támadjon két kézzel körbefogni a bögrét.

Persze egy kevés ételízesítő is került bele. Mert az egészségtudatosság szép dolog, de azért nem kell mindjárt fanatikussá válni.

A végeredmény pedig kifejezetten meggyőző lett. Sűrű, zamatos, fokhagymás csirkekrémleves, amelyben pontosan tudom, mennyi hús, tejföl és fűszer van.

Egyetlen hátránya akad. Nem készül el három perc alatt.

De ha már az ember hajlandó volt ennyi időre elszakadni a zacskótól, igazán megérdemli, hogy egy kicsit tovább élvezze a levesét.

Fokhagymás csirkekrémleves

Hozzávalók 2 személyre: ½ fej vöröshagyma, ½ evőkanál olaj, 1 szelet csirkemell (kb. 15–20 dkg), 1½ evőkanál tejföl, 3 gerezd fokhagyma, só, ételízesítő ízlés szerint, 5 dl víz.

Elkészítése: Az olajat egy lábasban felforrósítjuk, majd megdinszteljük benne a megtisztított, apróra vágott hagymát. Hozzáadjuk a felkockázott csirkemellet, sóval és kevés ételízesítővel fűszerezzük, majd fedő alatt, szükség szerint kevés vizet aláöntve puhára pároljuk.

Amikor a hús megpuhult, a hagymával és a párolás során keletkezett szafttal együtt késes aprítóba tesszük. Hozzáadunk 2 gerezd megtisztított fokhagymát és kevés vizet, majd az egészet sima, krémes állagúra dolgozzuk.

A pépesített húst visszaöntjük a lábasba, felengedjük a maradék vízzel, és folyamatos kevergetés mellett felforraljuk. Megkóstoljuk, és ha szükséges, utánasózzuk.

A tejfölt néhány kanál forró levessel simára keverjük, majd a leveshez adjuk. Belekeverjük a megmaradt, összezúzott fokhagymagerezdet is, és mérsékelt hőfokon, kevergetve további 2–3 percig főzzük, de már nem forraljuk erősen.

Forrón tálaljuk. Pirított kenyérkockákkal vagy egy szelet ropogós pirítóssal különösen finom.

2026. november 1., vasárnap

 

A semmiből is lehet vacsora




Amikor nincs otthon semmid, akkor is van valami, amiből készíthetsz egy kis harapnivalót. Csak alaposan körül kell nézni azokon a helyeken, ahol az élelmiszereket tárolod. Mert a „nincs itthon semmi” nálunk általában nem azt jelenti, hogy üres a hűtő, hanem azt, hogy első pillantásra semmi olyasmit nem találok benne, amiből kedvem lenne főzni.

Na, ilyenkor kell alaposabban körülnézni. Szinte mindig akad néhány doboz, amelyet valamikor nagy lelkesedéssel kibontottunk, belekóstoltunk, majd valamilyen rejtélyes oknál fogva megfeledkeztünk róla. Vajkrém, májkrém, tejfölös torma... Mindegyik türelmesen várja, hogy egyszer ismét eszünkbe jusson.

Felvágottból, szalonnából is akad egy-két árva szelet, esetleg több is, a hűtő mélyén. Az ilyen maradékoknak különös tulajdonságuk, hogy önmagukban jelentéktelennek tűnnek, de ha megfelelő társaságba kerülnek, egészen figyelemre méltó dolgokra képesek.

A portyát a kenyértartóban érdemes folytatni, ahol néha néhány kevésbé friss kenyérszelet árválkodik, amelyeket az újonnan vásárolt kenyér kedvéért félretoltunk. Kidobni természetesen nem dobjuk ki. Jó lesz még pirítósnak. Ez nálunk már-már családi alapelv.

Persze a maradékmentésnek is vannak szabályai. A felbontott vajkrém, húskonzerv és más romlandó finomság csak akkor kerülhet újra az asztalra, ha megfelelően hűtve tároltuk, és még biztonságosan fogyasztható. A konyhai leleményesség ugyanis nem egyenlő a vakmerőséggel.

Vacsorázni egyébként nem nagyon szoktunk. A késői ebédek után rendszerint már nem kívánunk semmit. Most azonban valahogy mégis megéheztem, és nyomban el is keseredtem, mert szentül hittem, hogy semmi sincs itthon, amiből valami frappáns, laktató kis vacsorát készíthetnék. Aztán számba vettem a lelőhelyeimet. És láss csodát, előkerültek a kincsek!

Néhány szelet szikkadt kenyér, egy kevés vajkrém, bacon és egy félig elfogyasztott húskonzerv. Külön-külön egyik sem tűnt különösebben izgalmasnak, de együtt már egész ígéretes társaságot alkottak. Adta magát, hogy melegszendvics legyen belőlük.

Egy ideje már lelkesen próbálgatom, mi mindent bír el a forró levegős sütő, így a bacon ezúttal abban végezte. Tíz perc alatt mennyeien ropogósra sült. Közben a kenyérszeleteket megkentem a vajkrémmel, rájuk halmoztam a villával összetört húskonzervet, és betoltam őket a sütőbe.

Tizenöt perc múlva gyönyörű pirosra sültek. Már csak a ropogós bacont kellett rájuk halmozni, és kész is volt a vacsora. Azt hittem, hogy lesz időm egy kicsit gyönyörködni benne. Mire egyet szusszantam, és megtaláltam a megfelelő fényeket a fotózáshoz, szinte az összes szelet eltűnt. Jóllakott a család.

Én pedig megállapítottam, hogy a semmiből is lehet egészen tisztességes vacsorát készíteni. Csak nem árt, ha az ember tudja, hol tartja azt a semmit.

Ropogós baconös melegszendvics

Hozzávalók 2 személyre: 4 szelet kenyér (kissé szikkadt is lehet), 5 dkg vajkrém, 10–12 dkg húskonzerv, 4 szelet bacon, ízlés szerint kevés frissen őrölt bors.

Elkészítése: A sütőt 190 °C-ra előmelegítjük.

A baconszeleteket a forró levegős sütő kosarába helyezzük, lehetőleg egy rétegben. 180 °C-on körülbelül 7–10 perc alatt ropogósra sütjük. A pontos sütési idő a bacon vastagságától és a készülék teljesítményétől függ, ezért érdemes közben ellenőrizni.

A kenyérszeleteket vékonyan megkenjük a vajkrémmel. A húskonzervet villával összetörjük, majd egyenletesen elosztjuk a kenyereken. Ízlés szerint kevés frissen őrölt borssal fűszerezhetjük. Sózni általában nem szükséges, mert a konzerv és a bacon is sós.

A megpakolt kenyérszeleteket sütőpapírral bélelt tepsire helyezzük, majd az előmelegített sütőben 190 °C-on körülbelül 12–15 percig sütjük, amíg a kenyér széle ropogósra pirul, a feltét pedig átforrósodik.

A kész melegszendvicsekre ráhalmozzuk a ropogós bacont, és azonnal tálaljuk.

Csatlós Erzsébet

 

2026. október 28., szerda

 

Zöldségen sült tarja karamellizált hagymával és a boldogság rétegei



Az élet számos kérdésében hajlamosak vagyunk az ujjunk mögé bújni, és valamilyen jól hangzó kifogásba kapaszkodva elodázni a szükséges lépéseket. Sajnos a saját boldogságunkkal is gyakran ezt tesszük.

Boldog leszek, ha megveszem az új autót. Boldog leszek, ha végre elismerik a munkámat és előléptetnek. Boldog leszek, ha találok egy igazán jó munkahelyet. Ha több pénzem lesz. Ha több időm lesz. Ha végre minden a helyére kerül.És még sorolhatnám.

Csak azt nem vesszük észre, hogy az új helyzetekbe rendszerint magunkkal visszük a régi szorongásainkat, félelmeinket és bizonytalanságainkat is. Hiába változnak meg körülöttünk a körülmények, ha mi ugyanazokkal a terhekkel érkezünk meg közéjük.

Egy nemzetközi online konferencián hallottam egyszer egy neves agykutató professzortól egy különösen találó hasonlatot. A jó dolgokkal szemben az agyunk időnként úgy viselkedik, mintha teflonbevonata lenne: a kellemes élmények könnyen lecsúsznak róla, alig hagynak nyomot. A kellemetlen, fájdalmas tapasztalatok viszont úgy ragadnak belénk, mint a kutya szőrébe a bogáncs. Sokkal nehezebb megszabadulni tőlük.

Talán ezért is olyan könnyű megfeledkezni arról, ami jó, miközben a rosszat újra és újra elővesszük, forgatjuk, elemezzük, és még akkor is magunkkal cipeljük, amikor már régen letehettük volna.

Hogy miért jutott most mindez eszembe? Mert a finom ételekkel kapcsolatban is őrzünk jó néhány belénk táplált rossz beidegződést. Hogy ami igazán finom, az biztosan drága. Hogy sok idő kell hozzá. Hogy különleges alapanyagok, drága konyhai eszközök és komoly szakértelem nélkül neki sem érdemes fogni.

Szerencsére én az ilyesmin ritkán akadok fenn. Ha szeretnék valami finomat enni, elkészítem, és kész. Az alapanyagoknál sem ragaszkodom a flancos dolgokhoz, bár kíváncsiságból időnként szívesen kipróbálok ezt-azt.

Legutóbb éppen az egyik legegyszerűbb alapanyag nyűgözött le. Olyasmi, amit sokan még önálló főszereplőnek sem tekintenek a konyhában. A hagyma. Azt is tudom, miért éppen most ihletett meg.

Az őszi táj, a sárguló, hulló levelek látványa bennem összemosódik a Szováta felé megtett októberi autóutak emlékével. A dombok között kanyargó utak, a színek kavalkádjában megbúvó házak, a szépen faragott kapuk és a házak előtt, állványokra akasztott, gondosan felfont hagymakoszorúk látványa valahogy mindig a rend és a béke érzését keltette bennem.

Azét a rendét és békéét, amelyről egyre inkább azt gondolom, hogy a boldogsághoz hasonlóan nem valahol messze, egy következő fizetésben, előléptetésben vagy szerencsésebb élethelyzetben vár rám.

Hanem bennem lakik. Persze tenni is kell érte. Néha lefejteni magamról a félelmeket, a szorongásokat, a régi beidegződéseket, ahogyan a hagymáról lehántom az elszáradt külső leveleket, hogy eljussak a lényegig. Lehet, hogy közben könnyeket csal a szemembe. De megkockáztatom.

Itt az ősz. Gyönyörködjünk a színeiben, aztán kuckózzunk be, és hagymázzunk egy jót.

Mert néha a legegyszerűbb dolgokból születik a legtöbb öröm. És ehhez még csak meg sem kell várni, hogy minden más a helyére kerüljön.

 

 

Zöldségen sült tarja karamellizált hagymával

Hozzávalók 2 személyre: 1 fej vöröshagyma, 4 szál sárgarépa, 2 szelet sertéstarja, 4 szelet szalonna, 40 dkg lilahagyma, 2 dl félédes fehérbor, só, frissen őrölt bors, 3 gerezd fokhagyma, 1 evőkanál szárított petrezselyemzöld, 1 mokkáskanál cukor, szükség szerint kevés víz.

A körethez: krumplipüré.

Elkészítés: Két szelet szalonnát egy mélyebb serpenyőben ropogósra sütünk, majd kivesszük és félretesszük. A visszamaradt zsírban megpároljuk a megtisztított, felszeletelt vöröshagymát, majd ráfektetjük a hússzeleteket, és mindkét oldalukra szép piros kérget sütünk.

Hozzáadjuk a megtisztított, csíkokra vágott sárgarépát, sózzuk, borsozzuk, megszórjuk a felkarikázott fokhagymával, majd kevés vizet öntünk alá. Lefedve, mérsékelt hőfokon, lassan rotyogtatva körülbelül 45–60 percig pároljuk, amíg a hús megpuhul. Közben szükség szerint pótoljuk az elfőtt folyadékot.

Amikor a hús elkészült, kivesszük a serpenyőből. A visszamaradt zöldségeket villával összetörjük, hozzáadjuk a szárított petrezselyemzöldet, majd kevés vízzel krémes mártássá keverjük. Visszatesszük a hússzeleteket, néhány percig együtt rotyogtatjuk, majd melegen tartjuk.

Közben egy másik, vastag aljú serpenyőben kisütjük a maradék két szelet szalonnát. Hozzáadjuk a megtisztított, vékonyra szeletelt lilahagymát, és mérsékelt hőfokon, időnként megkeverve párolni kezdjük. Amikor a hagyma kissé összeesett, felöntjük a fehérborral, sózzuk, borsozzuk, hozzáadjuk a cukrot, majd lefedve puhára pároljuk. Ezután levesszük a fedőt, és időnként megkeverve addig főzzük, amíg a boros lé elpárolog, a hagyma pedig szép fényes, aranybarnás-bordós színt kap.

A frissen készített krumplipürét tányérokra halmozzuk, gazdagon meglocsoljuk a zöldséges mártással, ráfektetjük a hússzeleteket, végül bőségesen teszünk rá a karamellizált lilahagymából.

Csatlós Erzsébet

 

2026. október 20., kedd

 

Kolbásszal jobb



Sok emberben él az a téves elképzelés, hogy finom ételeket csak drága eszközökkel felszerelt, tökéletesen berendezett konyhában lehet készíteni.

Elképzelnek egy csodálatosan ragyogó helyiséget, ahová belibben egy ropogósra keményített, hófehér köpenyes alak. Precíz mozdulatokkal hámoz, nyes, aprít, szeletel, kever, a fűszerek pedig úgy hullanak az ételbe, mint az első friss hó. Közben megcsillan a fény a makulátlan munkafelületeken, és szinte látni, ahogy a mennyei illatok a levegőben kúszva szétszóródnak a szélrózsa minden irányába.

Biztosan léteznek ilyen konyhák is. Nem állítom, hogy nem. Leginkább a magazinokban és a tévében.

Azt azonban felelősségem teljes tudatában állítom, hogy az én konyhám nem ilyen. Nem csillog és nem is ragyog. Ha nekiállok főzni, rendszerint nagy a dzsumbuj. Ki nem állhatom a kötényt, és az is megesik, hogy a kezemet a nadrágomba törölöm. Van olyan lábasom, amelyik kissé csorba, a serpenyőkből pedig a jól bejáratottakat szeretem. Azokat, amelyeken már látszik, hogy nem dísznek tartom őket.

Nem mintha nem szeretném a szép konyhai eszközöket. Csak éppen nálam a használhatóság jóval előrébb szerepel a rangsorban, mint a mutatósság.

A legkedvesebb konyhai felszereléseim közé tartozik például az a huszonnégy szilikon muffinformám, amelyeket előszeretettel használok mindenre. Főzök bennük tojást, készítek mini kenyereket, és igen, néha muffint is sütök. Bár nem ragaszkodom a formaságokhoz. Előfordul, hogy kolbász kerül beléjük.

Igen. Kolbász. Persze leginkább a sós változatba, bár nálam már az sem jelent különösebb meglepetést, ha egy megszokott recept egyszer csak más irányt vesz. A muffinban ugyanis az a nagyszerű, legyen akár édes, akár sós, hogy az előkészítése gyors, a sütése sem tart sokáig, és ha az arányokra odafigyelünk, szinte elronthatatlan. Ráadásul nem kell hozzá csillogó konyha, drága felszerelés, sem ropogósra keményített fehér köpeny. Elég egy tál, egy kanál, néhány forma és egy kis fantázia. Na meg egy darab jó kolbász. Ti már próbáltátok? Ha nem, mindenképpen itt az ideje. Mert a muffin önmagában is jó találmány. De kolbásszal jobb.

Kolbászos muffin

Hozzávalók 12 darabhoz: 20 dkg liszt, 10 dkg zsír, 1 tojás, 10 dkg kolbász, 1 dl natúr joghurt, 1 teáskanál sütőpor, 1 csipet só, 2 evőkanál vegyes mag, 2 evőkanál reszelt parmezán.

Elkészítése: A sütőt 180 °C-ra előmelegítjük.

A lisztet tálba szitáljuk, hozzáadjuk a sütőport és a sót, majd alaposan összekeverjük. A zsírt megolvasztjuk, kissé hűlni hagyjuk, majd a tojással és a joghurttal együtt a lisztes keverékhez adjuk. Addig keverjük, amíg egynemű masszát kapunk.

A kolbászt megszabadítjuk a bőrétől, apró kockákra vágjuk, majd a tésztába forgatjuk. Ha a massza túlságosan sűrű, egy-két evőkanál joghurttal lazíthatjuk.

A tésztát elosztjuk a 12 muffinformában, ügyelve arra, hogy legfeljebb háromnegyedükig töltsük meg őket. A tetejüket megszórjuk a vegyes magvakkal.

Az előmelegített sütőben 20–25 percig sütjük, amíg szépen megemelkednek, és a tetejük aranybarnára pirul. Tűpróbával ellenőrizzük, hogy átsültek-e.

A sütőből kivéve, még forrón megszórjuk a reszelt parmezánnal, amely kissé ráolvad a muffinok tetejére.

Langyosan a legfinomabb, de hidegen is remek uzsonna, kirándulásra vagy munkahelyre csomagolható harapnivaló.

Csatlós Erzsébet

 

2026. október 13., kedd

 

Elké–pesztó!



Kedvenc napom a fizetésnap. Mindig feldob, hogy végre van mit aprítani a tejbe. Jöhet egy kis meggondolatlanság, némi költekezés, az örökös fejben számolás nélkül.

Ilyenkor landol a bevásárlókosárban a legtöbb addig még nem kóstolt ínyencség. Persze csak módjával, hogy jusson is, maradjon is. Csak úgy peregnek az ötletek ilyenkor a fejemben. Vagy nem.

Mert az is előfordul, hogy a zsákmány jóval később kerül terítékre, amikor a vele kapcsolatos elképzelés már teljesen kiformálódott, és olyan határozott alakot öltött a fejemben, hogy szinte az ízét is érzem. Na, ilyenkor érdemes nekifogni a főzésnek.

Legutóbb egy nagyon kicsi, de annál szebb üveg szarvasgombás pesztót vittem haza, és kincsként őrizgettem. Persze előbb kibontottam, és a legkisebb kanalacskám hegyét belemártva megkóstoltam. Azonnal megállapítottam, hogy nagyon finom, és jó lesz majd valamire.

A hétvégén aztán ez a valami meg is született. Egy jó zamatos, testes mártásra vágytam, amelyben jól érzi magát egy finom sült, és kellemes párost alkot a héjában főtt krumplival. Elképzeltem, hogy jó tejszínes lesz, finoman fűszeres, az összhatásban pedig a fokhagyma dominál majd.

Aztán valahogy másként alakultak a dolgok. Sertésszüzet képzeltem el mellé. Úgy terveztem, hogy a szeleteket serpenyőben kissé megpirítom, aztán jöhet a mártás. Közben azonban találtam egy üveg bort.Márpedig ha az ember főzés közben talál egy üveg bort, azzal kezdeni kell valamit. Ki is bontottam, és alaposan rálöttyintettem a húsra. Gyakorlatilag abban pároltam meg. Aztán jöttek a fűszerek, a féltve őrzött szarvasgombás pesztó, legvégül pedig a tejszín. A fokhagyma sem maradt el, bár időközben a bor és a pesztó is határozottan bejelentkezett a főszerepre. Kicsit más lett, mint ahogyan elképzeltem. Sokkal jobb. A hús omlós, a mártás selymes, illatos és gazdag lett, a héjában főtt krumpli pedig olyan természetességgel simult mellé, mintha eleve egymásnak teremtették volna őket.

Jó szívvel ajánlom. És most már azt is tudom, miért érdemes néha minden különösebb terv nélkül hazahozni egy-egy apró ínyencséget. Mert az ötlet előbb-utóbb megérkezik hozzá. Ha pedig még egy üveg bor is akad a közelben, abból akár valami egészen váratlanul elké-pesztó is kisülhet.

Tejszínes, szarvasgombás sertésszűz

Hozzávalók 2 személyre: 1 kisebb sertésszűz (kb. 40–50 dkg), 2 dl fehérbor, só, frissen őrölt bors, 6 gerezd fokhagyma (4 + 2), 2 evőkanál szarvasgombás pesztó, 2 dl főzőtejszín, szükség szerint kevés víz, a sütéshez kevés olaj, ha szükséges.

A körethez: 30 dkg apró szemű burgonya.

Elkészítés: A burgonyát alaposan megmossuk, és héjában, enyhén sós vízben puhára főzzük. Leszűrjük, kissé hűlni hagyjuk, majd felkarikázzuk.

A sertésszűzről eltávolítjuk az esetleges hártyákat, majd ujjnyi vastag szeletekre vágjuk. Egy serpenyőt alaposan felforrósítunk, és a hússzeletek mindkét oldalát röviden megpirítjuk. Ha a serpenyő bevonata vagy a hús soványsága miatt szükséges, kevés olajat használunk.

Sózzuk, borsozzuk, majd hozzáadjuk a megtisztított, vékonyra karikázott 4 gerezd fokhagymát. A serpenyőt óvatosan rázogatva rövid ideig együtt pirítjuk, ügyelve arra, hogy a fokhagyma ne égjen meg.

Felöntjük a fehérborral, lefedjük, és mérsékelt hőfokon körülbelül 10–15 percig pároljuk, amíg a hús átfő, de még szaftos marad. A pontos idő a szeletek vastagságától függ.

Hozzáadjuk a szarvasgombás pesztót, és alaposan elkeverjük a boros pecsenyelével. Ha szükséges, kevés vizet öntünk hozzá, hogy bőséges mártást kapjunk. Megkóstoljuk, és ha kell, utánasózzuk.

Hozzáöntjük a tejszínt, belekeverjük a maradék 2 gerezd zúzott fokhagymát, majd kis lángon további 2–3 percig főzzük, amíg a mártás kissé besűrűsödik.

A felkarikázott, héjában főtt burgonyát tányérokra rendezzük, ráhalmozzuk a hússzeleteket, és bőségesen meglocsoljuk a tejszínes, szarvasgombás mártással.

2026. október 6., kedd

 

Rózsa, dió, frikandó – tanulom a disznót



Egész nyáron jól elvoltam leves nélkül. A nagy klasszikusokon kívül – ami alatt a húslevest, paszulylevest és pacallevest értem – nem is nagyon kívántam mást. Jól elvoltam friss zöldségeken, zamatos sülteken és tésztaféléken.

Ahogy azonban egyre jobban bekuckózza magát az életünkbe az ősz, a maga borongós reggeleivel és hűvös estéivel, egyre inkább megjön a kedvem egy jó forró leveshez.

Legyen sűrű és tartalmas, hogy utána ne is kelljen más. Azaz legyen benne elég zöldség, és persze valami hús is, hogy munkát adjon az őrlőfogaknak.

Ha tartalmas levesbe szánom, csakis disznóhúst választok, abból is leginkább combot. És persze a fűszerezés mellett fontos a sűrítés is, hogy a leves tényleg jóllakasson.

Mostanában azonban már maga az alapanyag beszerzése is izgalmas kihívás. Meg kell tanulnom a disznó alkatrészeit, hogy kérni tudjam, amit szeretnék, és ne kelljen mutogatnom a hentespultnál.

Persze kérhetnék csak úgy, kinézetre is. De aki ismer, tudja, hogy van bennem annyi igényesség – vagy nevezzük nyugodtan makacsságnak –, hogy ha már csinálok valamit, szeretném kellő hozzáértéssel csinálni.

Úgyhogy tanulom a disznót. És kiderült, hogy már maga a comb sem egyszerű eset. Több, egymástól eltérő szerkezetű húsrészből áll, külön nevekkel, tulajdonságokkal és felhasználási lehetőségekkel.

Ott van például a dió, a comb egyik legnemesebb része. Világosabb színű, finom rostú, viszonylag sovány hús, amely sokféleképpen elkészíthető.

A felsál már sötétebb, szaftosabb, több izomból álló húsrész. Nehezebben szeletelhető szép, szabályos szeletekre, viszont nagyszerű apróhúsos, ragus ételekhez.

Aztán jön a rózsa, a comb felső része. És a kedvencem már pusztán a neve miatt is: a frikandó, más néven slussz, amely a comb hátsó, ívelt része.

Rózsa, dió, frikandó. Ha nem tudnám, hogy a disznóról beszélünk, akár egy különösen fantáziadús virágbolt kínálata is lehetne. Most már viszont tudom, hogy mindegyikből készülhet valami finom. Akár egy sűrű, zamatos, sokzöldséges őszi leves is. Úgyhogy készítsétek el.

Sokzöldséges sertésraguleves

Hozzávalók 2 személyre: 40 dkg sertéscomb, 1 fej hagyma, 1 evőkanál zsír, 10 dkg sárgarépa, 10 dkg petrezselyemgyökér, 5 dkg karalábé, 5 dkg zellergumó, 2 dl tejszín, só, frissen őrölt bors, 1 teáskanál szárított tárkony, ízlés szerint kevés citromlé.

Elkészítése: A húst megmossuk, szárazra töröljük és kisebb kockákra vágjuk. A zöldségeket megtisztítjuk és felkockázzuk.

A zsírt egy fazékban felolvasztjuk, majd megdinszteljük rajta a megtisztított, apróra vágott hagymát. Hozzáadjuk a húst, és néhány percig pirítjuk, majd beletesszük a felkockázott zöldségeket is. Mérsékelt hőfokon, gyakran megkeverve körülbelül 10 percig együtt pároljuk-pirítjuk.

Sózzuk, borsozzuk, majd felöntjük annyi vízzel, amennyi bőven ellepi. Lefedve, lassú tűzön körülbelül 45–60 percig főzzük, amíg a hús és a zöldségek megpuhulnak.

A tejszínt egy kevés forró levessel elkeverjük, majd visszaöntjük a fazékba. Hozzáadjuk a tárkonyt, és folyamatos keverés mellett még egyszer felforraljuk. Ha szeretjük kissé savanykásan, a legvégén néhány csepp citromlével frissítjük.

Forrón tálaljuk.

Mert mire megtanuljuk, melyik a dió, a rózsa és a frikandó, igazán megérdemlünk egy tányér levest.


 

2026. szeptember 2., szerda

 

                             Szövetségeseim a konyhában



Muszáj megemlítenem néhány szövetségesemet. Az ételeim általuk lesznek ízesebbek, illatosabbak, izgalmasabbak. Amíg saját kertem volt, csak térültem-fordultam egyet, és máris rendelkezésemre álltak. A tárkony a csülkös paszulyleveshez, a bazsalikom a paradicsomos ételekhez és mártásokhoz, az oregánó és a kakukkfű a húsokhoz. Zöldfűszereknek hívták őket, de valójában a konyhai hátországomat alkották.

A mostani életformámban kert nélkül kell boldogulnom. Van ugyan egy zsebkendőnyi terület, amit akár annak is nevezhetnék, de a hatalmas falak árnyékában alig marad meg benne valami, ami pedig mégis megkapaszkodik, azt előbb-utóbb kiégeti a nap.

Pedig én megpróbáltam. Esküszöm.

Lelkesen öntöztem. Hogy ne kelljen palackokban kihordanom a vizet, a fél városon át hazacipeltem egy hatalmas öntözőkannát, amelyről otthon derült ki, hogy csak félig tölthetem meg, mert tele már nem bírom felemelni. Minden napomat öntözéssel fejeztem be. A növények ezt mérsékelt lelkesedéssel fogadták, a szúnyogok viszont annál nagyobbal. Rövidesen Airbnb-nek használták a kertemet, és azalatt a néhány perc alatt, amíg odakint ügyködtem, véresre marták a lábamat.

Feladtam.

Fájdalmas búcsút vettem a növényeimtől, és hagytam őket meghalni. Nem vagyok büszke rá, de legalább békében váltunk el.

Áttértem a szárított fűszerekre.

A kedvenceim ma papírtasakokban, katonás rendben, bevetésre készen várakoznak egy külön erre a célra fenntartott dobozban. Nem kell őket öntözni, nem kapnak napszúrást, és a szúnyogok sem érdeklődnek irántuk. Ráadásul megengedhetek magamnak néhány olyan különlegességet is, amely valószínűleg akkor sem termett volna meg a kertemben, ha történetesen sikerül életben tartanom.

Az első számú kedvencem a furfangos székely fűszer. Bő szaftban készülő húsokhoz szeretem használni. Van benne izsóp, macskamenta, napraforgószirom, a benne megbújó apró kék búzavirágoknak pedig egyszerűen nem tudok ellenállni. Már ránézni is jó.

Aztán ott a szárított vargánya. Ha tehetném, egész nap szagolgatnám. Semmihez sem fogható, mély, kellemes illata van; szerintem még annak is beindítaná az emésztőnedveit, aki már rég alulról szagolja azt a bizonyos jelképes ibolyát.

És végül a királynő mind között: a fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsom.

Most tessék elképzelni ezt a hármat együtt. Vargánya. Fűszerek. Szárított paradicsom. Egy vasárnapi pecsenye aranybarnán gőzölgő szaftjában.

Na ugye, hogy ugye. Éppen ilyen ízrobbanásra vágytam.

Sertéslapocka barna szószban, gazdagon fűszerezve

Hozzávalók 2 személyre:
40 dkg sertéslapocka, 1 evőkanál zsír, 1 nagy fej hagyma, 2 cikk fokhagyma, 1 csapott evőkanál furfangos székely fűszer – vagy a kedvenc fűszerkeverékünk –, 1 marék szárított vargánya, 1 csapott evőkanál fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsom, 2 dl paradicsomlé, só, bors.

Elkészítése:
A hagymát meghámozzuk, felaprítjuk, és a felforrósított zsírban megdinszteljük.

A sertéslapockát gyermektenyérnyi szeletekre vágjuk, enyhén kiklopfoljuk, majd a dinsztelt hagymára fektetve mindkét oldalán megpirítjuk.

Rászórjuk a fűszerkeveréket, hozzáadjuk a szárított vargányát, a fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsomot és az apróra vágott fokhagymát. Sózzuk, borsozzuk, felöntjük a paradicsomlével, alaposan összekeverjük, majd fedő alatt, mérsékelt hőfokon bő egy órán keresztül puhára rotyogtatjuk.

Amikor a hús megpuhult, levesszük a fedőt, és hagyjuk, hogy a szaft szépen besűrűsödjön. Közben figyelünk rá, nehogy odaégjen.

Krumplipürével, szárított petrezselyemzölddel megszórva tálaljuk. A fotó kedvéért rádobtam egy szelet paprikát is, hogy szebb legyen.

Ja, és a fotót a kertben készítettem... 

 


2026. augusztus 26., szerda

 

Láttam egy videót...



„Láttam egy videót...” – pár évvel ezelőtt még égnek állt a hajam ettől a mondattól. Meg voltam győződve ugyanis arról, hogy egy videóból nem lehet semmit megtanulni.

És ez nem előítélet. Tapasztalat.

Ugyanis láttam egy videót, amelyben valaki vígan dalolva úgy festette hófehérre a fürdőszobája plafonját, hogy én is megkívántam. Az alig zsebkendőnyi felületet lemostam, lecsiszoltam, lemázoltam, és elégedetten gyönyörködtem a művemben.

Pár nap múlva úgy hámlott, mint jómagam egy kiadós napozás után.

A videó ugyanis nagyvonalúan mellőzte azt az aprócska részletet, hogy a felületet festés előtt alapozóval is kezelni kell. Ugye, hogy ugye? Milyen logikus.

Miután erről felvilágosítottak a hozzáértők – akik történetesen nem videóból tanulták a szakmát –, újra nekiláttam. Letisztítottam. Kapartam. Csiszoltam. ALAPOZTAM. És aztán festettem.

Olyan lett, mint a hajlakkreklámban. Maradt.

A kedvem viszont jó sokáig elment a tanító videóktól.

DE.

Múlt héten láttam egy videót, amelyben egy fickó vinettát sütött air fryerben. Aztán szépen el is készítette.

Mondom magamban: hoppá!

Mostanában ugyanis a gáztűzhelyen kellett vinettát sütnöm, jó sok kosz és büdösség kíséretében, mert grillezésre nincs lehetőségem. Úgyhogy félretettem a plafonfestésből szerzett traumáimat, és kipróbáltam.

Valószínűleg kicsivel jobban megy nekem a főzés, mint a mázolás, mert a végeredmény tökéletes lett.

A vinettákat sütés előtt megszurkáltam, majd 200 fokon 30 percig sütöttem az air fryerben. Lehúztam a héjukat, szűrőbe tettem, és hagytam alaposan lecsepegni.

A késes aprítóba került egy feldarabolt hagyma, a megsült vinetta, majonéz, só és bors. Összedaráltam, és kész is volt az oly nagyon szeretett habos álom.

Se füst. Se összekoszolt gáztűzhely. Se plafonról leváló festék.

Nem videó. Próbáljátok ki.



A fotózást ugyan kissé elnagyoltam, így a végeredmény nem látszik annyira kecsegtetőnek, de higgyétek el bátran: finom volt.

És most kénytelen vagyok felülvizsgálni egy régi meggyőződésemet. Úgy látszik, videóból is lehet tanulni. Csak kell némi alapozás.

2026. augusztus 25., kedd

 

Flamiche - a sokoldalú  francia sós pite



Ott vagy otthon, ahol csukott szemmel is mindent megtalálsz. Tudod, hol lehet a legfinomabb kenyeret venni, hová lehet beugrani egy zacskó pörkölt mogyoróért hajnali háromkor, melyik teraszra érdemes kiülni, ha nem volt kedved vacsorát készíteni. Amíg nem mozogsz ennyire biztosan a mindennapi közegedben, addig csak lakóhelyed van, nem otthonod. Aki már megpróbált új életet kezdeni valahol, az tökéletesen érti, mire gondolok.

Persze ott van ebben az újdonság varázsa is, a felfedezés öröme. De akadnak napok, amikor az ember egy jó pizzáért kisebb bűncselekményekre is hajlandó lenne, és fogalma sincs, hová menjen érte. Ajánlások ide vagy oda, az igazság úgyis az első harapásnál derül ki.

Itt, Budapesten még nem találtam meg az igazán hozzám passzoló pizzát a környéken, pedig igazán nem várok el sokat. Legyen a tésztája vékony. A feltét gazdag. Legyen rajta sok sajt, némi sonka és valami mennyei, paradicsomos szósz, amelyben diszkréten összeér a fokhagyma és a bazsalikom aromája. Mint mondtam: semmi különös.

Nemrég egy hétvége erejéig Brassóban jártam. Késő délután érkeztem, dolgom is akadt, nem kevés, így mire elfoglaltam a szállásomat egy Airbnb-ben, rám esteledett. Egész nap alig ettem, gyötört az éhség, és fogalmam sem volt, hol vacsorázhatnék.

A Google Térképhez folyamodtam: ajánljon nekem valamit a közelben. Egyetlen nyitva tartó pizzériát találtam, bár ott is vészesen közeledett a záróra. Esett az eső, ernyőm nem volt, én pedig a telefonom kijelzőjét bámulva vágtattam a macskaköves utcákon. Odaértem. Öt perccel zárás előtt.

Az ajtóban egy fickó dohányzott lazán, körülötte nagyvilági légkör és dohányfüst kavargott. Olaszul rám köszönt, majd tört románsággal közölte, hogy zárnak.

Kisírtam egy pizzát elvitelre. Minden csáberőmet és olasztudásomat bevetettem, utóbbiból szerencsére a helyzethez feltétlenül szükséges szókincset hibátlanul birtokoltam:

Pizza. Pomodoro. Basilico. Prosciutto. Mozzarella.

Hatalmas sikert arattam ezzel a néhány szóval, meg persze az ázott kinézetemmel. Végül még egy pohár bort is kaptam, aztán beszélgetni kezdtünk. Bő egy óra múlva távoztam a pizzériából. Záróra ide vagy oda, jól elbeszélgettük az időt.

Szépen visszasétáltam az esőben, kezemben a dobozzal és benne a közben teljesen kihűlt pizzával.

Még úgy is életem egyik legfinomabb pizzája volt.

Azóta is keresem azt a pizzát. Vagy legalább azt az érzést, amit azon az esős brassói estén egy kartondobozban hazavittem magammal. Budapesten egyelőre egyik pizzéria sem találta el egészen, én pedig türelmetlen ember vagyok: ha nem találom meg, amit ennék, előbb-utóbb megpróbálom megsütni.

Persze az ember egy idő után elkalandozik. Ha már bekapcsoltam a sütőt, miért ragaszkodnék feltétlenül a pizzához? Így jutottam el legutóbb a flamiche-ig. És ott egy időre el is felejtettem, hogy eredetileg pizzát kerestem.

A flamiche észak-francia eredetű sós pite, amelynek legismertebb változatai között ott van a póréhagymás flamiche aux poireaux. Én azonban cukkinivel készítettem. Vékony, élesztős tészta, krémes töltelék, fokhagyma, fehérbor és annyi sajt, hogy a végeredménynek eszébe se jusson diétás ételnek képzelni magát.

Cukkinis flamiche

Hozzávalók

A tésztához: 25 dkg liszt, 5 g só, 5 g szárazélesztő, 175 ml langyos víz.

A krémes töltelékhez: 2 dkg vaj, 50 dkg cukkini, 3 gerezd fokhagyma, 2 tojás, 150 g tejföl, 16 dkg reszelt sajt – cheddar vagy bármilyen kemény sajt, amit szeretünk, akár enyhén füstölt is –, 1 evőkanál provence-i fűszerkeverék, csipetnyi bors, szerecsendió, 2 dkg reszelt parmezán, 5 dkg gorgonzola, 1 dl fehérbor, kevés olívaolaj.

Elkészítése

A lisztet tálba szitáljuk, hozzáadjuk a sót. Az élesztőt elkeverjük a langyos vízben, 5 percig állni hagyjuk, majd a liszthez öntjük, és alaposan összedolgozzuk. Letakarva, meleg helyen körülbelül 1 órán át kelesztjük.

A cukkinit megmossuk, és ha zsenge, nem szükséges meghámozni. Hosszában kettévágjuk; ha nagyobb, érettebb példányt használunk, a magos belsejét kikaparjuk, majd vékonyan felszeleteljük.

Egy nagy serpenyőben felolvasztjuk a vajat, rátesszük a cukkinit és a megtisztított, apróra vágott fokhagymát. Néhány percig pirítjuk, majd felöntjük a fehérborral. Sózzuk, borsozzuk, megszórjuk a provence-i fűszerkeverék felével, és körülbelül 5 percig pároljuk. Ezután alaposan lecsepegtetjük – erre érdemes figyelni, mert a túl sok folyadék eláztathatja a tésztát.

A tojásokat felverjük, hozzáadjuk a tejfölt és a reszelt sajt felét. Sóval, borssal, kevés szerecsendióval és a fűszerkeverék megmaradt felével ízesítjük, végül beleforgatjuk a lecsepegtetett cukkinit.

A sütőt 200 fokra előmelegítjük. Egy 40 × 30 cm-es sütőedényt sütőpapírral kibélelünk, a papírt kevés olívaolajjal megkenjük. A megkelt tésztát lisztezett felületen röviden átgyúrjuk, vékonyra nyújtjuk, majd úgy helyezzük a sütőedénybe, hogy kis pereme is legyen.

Ráöntjük a cukkinis, krémes tölteléket, megszórjuk a megmaradt reszelt sajttal, rámorzsoljuk a gorgonzolát, végül parmezánt reszelünk a tetejére. 25–30 percig sütjük, amíg a tészta széle és a sajtos teteje szépen megpirul.

Szeletelés előtt néhány percig pihentetjük. Friss salátát kínálhatunk mellé.

A gorgonzolát pedig nem érdemes kihagyni. A cukkini visszafogottsága mellé éppen kell valami, ami nem viselkedik ennyire illedelmesen.

A brassói pizzát persze ettől még keresem. Mert úgy látszik, az otthonossághoz nemcsak az kell, hogy az ember tudja, hol van a villanykapcsoló. Az sem árt, ha tudja, hol sütik azt a pizzát, amiért esőben is hajlandó végigrohanni fél városon.

Csatlós Erzsébet

2026. augusztus 18., kedd

 

Úgy nem szerettem, hogy sosem kóstoltam



Tizenöt éves koromig úgy nem szerettem a spenótot, hogy fogalmam sem volt, milyen íze van. Anyukám ugyanis nem rajongott érte, ezért nálunk nem került az asztalra. Én pedig különösebb vizsgálódás nélkül átvettem a családi álláspontot: a spenót nem finom. Pont.

Amikor középiskolásként elkerültem otthonról, egy kedves idős házaspárnál laktam. A néni már az első napokban megkérdezte tőlem, milyen ételeket nem szeretek. Soha nem voltam válogatós, de úgy éreztem, ha már megkérdezte, illik mondanom valamit. Így magabiztosan kijelentettem, hogy a köménymaglevest és a spenótfőzeléket nem szívesen enném meg. Az egyikhez legalább volt személyes tapasztalatom.

Gondolom, sejti a kedves olvasó, hogy rövid időn belül mindkét fogás a tányéromra került. Szó nélkül megettem őket. Sőt, a tányért is kitöröltem.

A teljes történethez persze hozzátartozik, hogy a néni remekül főzött. Ráadásul olyan lelkesedéssel tudott mesélni arról, mit hogyan kell elkészíteni a saját kertjében termett alapanyagokból, hogy az embernek mindenhez megjött a kedve. Ebben a kertben láttam először az addig ördögtől valónak hitt spenótot a természetes „lakóhelyén” is. Előbb ismertem meg ételként, mint növényként, de végül mindkét formájában megszerettem. Amikor pedig magam is főzni kezdtem, a spenót szívesen látott vendég lett a konyhámban.

Így aztán teljesen természetesnek éreztem, hogy totyogó korú kislányom étrendjébe is bevezessem.

Mai napig látom lelki szemeim előtt az őszinte sajnálatot anyám arcán, amikor egyszer hazalátogattunk, és a szülői házban spenóttal próbáltam megetetni a gyermekemet. Ő egyáltalán nem rajongott az ötletért. Sőt, határozottan tiltakozott, én pedig – meggyőződve arról, hogy csak kitartás kérdése az egész – erőltettem. Anyám arcáról közben szinte le lehetett olvasni: szegény gyermek, hát ezt kell megérnem, az unokámat spenóttal etetik.

Végül szülői nyomásra kénytelen voltam feladni a küzdelmet, és maradtunk a tükörtojásnál.

A lányom azóta sem barátkozott meg a spenóttal. Így zárult be a családi kör: anyám nem szerette, én megszerettem, a lányom pedig visszatért a nagymamai hagyományhoz.

Én viszont azóta is kitartok mellette. Örömmel készítek belőle főzeléket, kenyérre kenhető krémet, és újabban levest is. Ez utóbbi szerepben különösen szeretem, mert ebből a roppant egyszerű alapanyagból meglepően selymes, tartalmas krémleves készül.

Sajtos spenótkrémleves

Hozzávalók 2 személyre: 8 dkg rizs, só, kevés ételízesítő, 2 marék spenót, 10 dkg kemény, reszelhető sajt, 4 cikk fokhagyma, 2 dl tejszín, a tálaláshoz magvak.

Elkészítés: A rizst fazékba mérjük, megsózzuk, hozzáadjuk az ételízesítőt és 1 liter vizet, majd mérsékelt hőfokon körülbelül 30 perc alatt puhára főzzük.

Közben a spenótot alaposan átöblítjük és lecsepegtetjük. Amikor a rizs megfőtt, hozzáadjuk a spenótot és a megtisztított fokhagymát, majd tovább főzzük, amíg a spenót teljesen megpuhul.

A sajtot apró lyukú reszelőn lereszeljük, és egy részét félretesszük a tálaláshoz.

Amikor a spenót is megfőtt, a levest botmixerrel simára pürésítjük. Hozzáadjuk a reszelt sajt háromnegyedét, majd habverővel kevergetjük, amíg a sajt teljesen beleolvad.

Végül folyamatos keverés mellett hozzáöntjük a tejszínt, és még egyszer felforrósítjuk. Forrón, reszelt sajttal és magvakkal megszórva tálaljuk.

Csatlós Erzsébet

 

2026. augusztus 7., péntek

 

Gombóc a levesben



Vendéget várni mindig öröm. Legalábbis számomra. Sokan ilyenkor azonnal azon kezdenek aggódni, mit főzzenek, én viszont mindig szerettem, amikor sokan ülik körül a megterített asztalt. Ilyenkor a szépen megterített asztal mellett nemcsak az ételek kerülnek a középpontba, hanem a beszélgetések is. Az evőeszközök finoman a porcelánhoz koccannak, a gondolatok pedig egymásra találnak. Olyanok, amelyek emelik a társaságot, bevésődnek, és még napok múlva is velünk maradnak.

Az ilyen alkalmakhoz kitűnően illik a húsgombócleves. Azért szeretem annyira, mert ugyanaz, de mégis mindig más. Alapjában véve csupán két dolog van, amitől soha nem térek el: a bőséges zöldséges alaptól és a megfelelő méretű gombócoktól. A többi már a fantázián múlik.

A bőséges zöldségalapon elsősorban gyökérzöldségeket értek, amelyeket hol lereszelek, hol apró kockákra vágok. Ez utóbbi változatnak megvan az az előnye, hogy nagyobb adagot is előkészíthetek belőle, majd lefagyaszthatom. Így mindig kéznél van egy saját készítésű levesalap, amikor gyorsan szeretnék valami finomat főzni.

A gombócok lelke természetesen a darált sertéshús. Ezt legtöbbször rizzsel vagy zsemlemorzsával szokták készíteni, én azonban a legutóbbi alkalommal kukoricadarával kísérleteztem. A végeredmény kellemesen meglepett.

A leves ízvilága is szabadon alakítható. Lehet savanykás, tejfölös, sok friss petrezselyemmel vagy tárkonnyal. Ha pedig sikerül egy kis füstös ízt is belecsempészni – nálam ezt néhány kanál, a mélyhűtőben mindig kéznél lévő csülöklé oldja meg –, egészen új karaktert kap. De készülhet paradicsomos változatban is, egy kevés bazsalikommal, vagy maradhat kristálytiszta levesként. Ahogy éppen megkívánjuk.

Talán ezért nem unom meg soha. Ahányszor elkészítem, egy kicsit mindig más lesz. És éppen ettől marad izgalmas.

Akinek van kedve, próbálja ki ezt a kukoricadarás változatot. Nálunk nagyon bevált.

Kukoricadarás húsgombócleves

Hozzávalók 2 személyre:
25 dkg leveszöldség, 30 dkg darált sertéshús, 1 kisebb fej hagyma, 2 cikk fokhagyma, 2 evőkanál kukoricadara, 2 tojás, só, bors, ételízesítő, 1 evőkanál apróra vágott petrezselyemzöld, 2 evőkanál tejföl, fél citrom leve.

Elkészítés:
A leveszöldséget meghámozzuk, apró kockákra vágjuk vagy lereszeljük. Fazékba tesszük, felöntjük annyi vízzel, hogy bőven ellepje, megsózzuk, ételízesítővel ízesítjük, majd mérsékelt hőfokon, fedő alatt majdnem puhára főzzük.

Közben a meghámozott hagymát, a fokhagymát és az egyik tojást összeturmixoljuk. A darált húshoz adjuk a kukoricadarát, a hagymás keveréket, sózzuk, borsozzuk, majd alaposan összedolgozzuk. Akkor jó, ha vizes kézzel nagyobb mogyorónyi gombócokat tudunk formázni belőle. Ha túl lágy lenne a massza, kevés kukoricadarával még sűríthetjük.

A majdnem kész zöldségekhez annyi vizet öntünk, hogy körülbelül a duplájára nőjön a leves mennyisége. Újra felforraljuk, szükség szerint utánaízesítjük, majd sorban beleengedjük a húsgombócokat. Mérsékelt hőfokon körülbelül 15 perc alatt készre főzzük.

Belefacsarjuk a citrom levét. A másik tojás sárgáját elkeverjük a tejföllel, kevés forró levessel hőkiegyenlítést végzünk, majd a tűzről lehúzott leveshez keverjük. Végül megszórjuk az apróra vágott petrezselyemzölddel.

Forrón tálaljuk.



2026. augusztus 5., szerda

 

Mindent bele!



A lecsóval kapcsolatban régóta van egy elméletem: senki sem közömbös iránta. Szeretik vagy nem szeretik, de véleménye mindenkinek van róla. Én azok táborát erősítem, akik szoros kapcsolatot ápolnak vele. Nehéz is lenne másként, hiszen ez a rendkívül sokoldalú magyaros étel önmagában is megállja a helyét, túrós csuszával is remek párost alkot, és számtalan más fogás alapja is lehet.

Nyáron gyakran készítek lecsót, az alapreceptet sokféleképpen gazdagítom, de egy közös vonása van a variációknak. Feltétlenül hús is kell kerüljön bele. Éppen ezért örültem meg, amikor egy vásárlás alkalmával a hűtőpultból egy halom lecsókolbász kandikált rám. Az itteniek egyszerűen csak Fradi kolbásznak nevezik. Először azt hittem, viccelnek. Mi köze lehet egy kolbásznak a Ferencvároshoz? A magyarázat a Fradi jelmondatában keresendő, ami így hangzik: Mindent bele!

A becenév onnan ered, hogy sokáig az a hiedelem járta, ebbe a kolbászba kerül minden, ami máshová már nem. A szocializmus évtizedeiben sokan úgy gondolták, hogy a nyesedéket, a bőrkét és a megmaradt húsrészeket mind ebbe darálják. Ma persze egészen más a helyzet, a Magyar Élelmiszerkönyv pontosan szabályozza, miből és milyen arányban készülhet a lecsókolbász. A becenév azonban megmaradt.

Mivel én a szocializmus éveiben nem Magyarországon éltem, ezek az előítéletek valahogy elkerültek. Én egyszerűen csak megörültem neki. Már csak azért is, mert – és lehet, hogy ezzel most sokakat magamra haragítok – nincs benne köménymag, amellyel nekem soha nem sikerült igazán megbarátkoznom. Naná, hogy ment is a lecsóba!

A lecsókolbásszal való találkozás előtt is számos gasztronómiai kísérletem főszereplője volt a lecsó. Szeretem új szerepekben látni: hol köretként, hol rakott ételek alapjaként, máskor pedig egészen váratlan párosításokban. Éppen ezért ma sem a klasszikus változatot hoztam, hanem az egyik kedvenc átiratát. A barna rizs remekül magába szívja a lecsó ízeit, a natúr csirkemell pedig hagyja érvényesülni azt, amiért ezt az ételt annyian szeretjük.

Lecsós barna rizs natúr csirkemellel

Hozzávalók 4 személyre

A körethez:
2 hagyma, 2 paprika, 2 paradicsom, 2 evőkanál olaj, só, bors, 1 pohár barna rizs.

A csirkemellhez:
4 szelet csirkemell, fokhagymás fűszervaj.

Elkészítése:

Az olajat egy lábasban felforrósítjuk, hozzáadjuk a felszeletelt hagymát és a felkockázott paprikát. Kevés vízzel felöntve körülbelül 15 percig pároljuk. Sózzuk, borsozzuk, majd hozzáadjuk a barna rizst, és felöntjük két pohár vízzel. Fedő alatt, kis lángon mintegy 35 percig pároljuk. Időnként ellenőrizzük, és ha szükséges, kevés vizet pótolunk. A barna rizs kissé roppanós marad.

A paradicsomot karikákra vágjuk, és száraz teflonserpenyőben mindkét oldalát megsütjük.

A csirkemellszeleteket grillen vagy serpenyőben megsütjük, majd még forrón megkenjük fokhagymás fűszervajjal.

A lecsós barna rizst tányérra halmozzuk, ráhelyezzük a sült paradicsomkarikákat, végül a csirkemellszelettel tálaljuk.

2026. július 25., szombat

 

Gyönyörű vasárnap

Folyton azt ígéri nekem a Facebook, hogy csodálatosan szerencsés időszak érkezik az életemben. Nagyon szeretném, hogy igaz legyen, ezért elkezdtem tervezgetni, milyen is lesz majd, amikor igazán szerencsés leszek. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen szinte mindenem megvan, amire vágyom. A „szinte” pedig már olyan kicsike, hogy akár még össze is jöhet.

Azt is mondják ugyanott, hogy el kell képzelni magadnak, és akkor valósággá válik. Képzelőerőm van, Istennek hála – írjuk fel ezt is a többi közé –, úgyhogy szépen felrajzoltam magamnak egy ideális napot az ábrándozásaim horizontjára.

Reggel van. A szokott időben jelez a telefonom, de csak azért, hogy laza mozdulattal elhallgattassam, és ne keljek fel. Még. Alszom rá egyet, aztán sokáig nyújtózkodom és hallgatom a billentyűkopogást, mert van a családban, aki korán kel, és bizony ő már dolgozik. Egyre feltűnőbben mocorgok, de csak azért, hogy meghalljam a legszebb kérdést a világon:

– Kérsz kávét?

Persze igennel válaszolok, és pár perc múlva már kortyolgatom is az ágyban. Rövid videókat nézek, olvasgatok, de csak addig, amíg valami érdekes receptet nem találok, és azon nyomban kedvem nem támad elkészíteni. Komótosan felkelek, elkészülődöm, és már megyünk is hozzávalókat venni. Aztán felteszek egy lemezt, és főzögetek, csak úgy kedvemre. Együtt elfogyasztjuk az ebédet, én pedig máris újra ott vagyok, ahol a napot kezdtem: egy jó könyvvel a kezemben, egészen hajnalig.

Lehet valami abban, hogy az elképzelt forgatókönyvek valóra válnak, mert éppen így telt a vasárnapom. Reggeli lustálkodás, közös bevásárlás, főzőcskézés, egy jó könyv. Csak éppen a menüt nem én találtam ki teljesen.

Ezúttal egy videó és egy nagyon szép írás keltette fel a figyelmemet. A videó készítőjére sajnos nem emlékszem, de arról szólt, hogyan lehet finom uborkasalátát készíteni úgy, hogy az alapanyagokat egy zacskóba teszed és jól összerázod. Nem mentettem el, pedig az ötlet nagyon megtetszett. A rázós módszerről ír Dragomán György is az egyik posztjában, csak ő a rántott csirkemellet rázza egy dobozban. Tökéletes párosítás egy vasárnapi ebédhez, újkrumplival.

Az uborkasalátához végül a saját elképzeléseim szerint válogattam össze a hozzávalókat, így részben már a saját receptemnek is tekintem. Dragomán György csirkéjén viszont alig változtattam. A technikát meghagytam olyannak, amilyennek ő leírta, csak a fűszerezést igazítottam a mi ízlésünkhöz. Ha valakit az eredeti változat érdekel, megtalálja az író profilján.

A fotó viszont teljes mértékben az enyém. Ahogy a csodálatos vasárnap emléke is. Néha ennyi éppen elég a szerencséhez.

Rázós uborkasaláta

Hozzávalók 4 személyre: 40 dkg uborka, 2 gerezd fokhagyma, 1 csapott teáskanál só, 1 teáskanál cukor, 1 teáskanál ecet, 1 nagy csokor apróra vágott friss kapor.

Elkészítés: Az uborkát megmossuk, meghámozzuk, hosszában kettévágjuk, majd csíkokra aprítjuk. Beletesszük egy megfelelő méretű, zárható fedelű dobozba a többi hozzávalóval együtt, és alaposan összerázzuk. Hagyjuk 1–2 órát állni, és már fogyasztható is.

Dragomán György dobozban rázott rántott csirkéje (rövid változat)

Hozzávalók 4 személyre: 1 közepes csirkemellfilé, 1,5 evőkanál joghurt, 1 csapott evőkanál keményítő, 2–3 evőkanál liszt, 1 tojás, zsemlemorzsa, só, fokhagyma, rozmaring, kakukkfű, curry, pirospaprika, római kömény, szójaszósz vagy teriyaki.

(A fűszerezésben én eltértem ettől egy kicsit: csak sót, borsot és pirospaprikát használtam, ahogy máskor is szoktam.)

Elkészítés, személyesen az írótól:

„Roppant egyszerű, egyetlen fedeles műanyag doboz kell hozzá. Vékony csíkokra vagdosom a húst, aztán hozzáadok egy kanál sós-fokhagymás joghurtot és iszonyatosan összerázom, majd egy kis keményítőt, attól lesz ropogós, aztán a lisztet, azzal is iszonyatosan összerázom, végül egy felvert tojást, végül a morzsát, és bele a forró olajba. Tíz perc, és alig kell mosogatni.”

És hogy mi történik a fűszerekkel? Érdemes a teljes posztot elolvasni.

Én a liszttel együtt tettem a sót, a borsot és a pirospaprikát a dobozba.

2026. július 24., péntek

 

Kóstolás saját felelősségre

Folyton bajba kerülök. Mostanában például már a bevásárlás is veszélyes üzem lett. Leginkább akkor járok pórul, amikor csak a külseje alapján választok valamit, és nem olvasom el a címkét. Márpedig olvasószemüveg nélkül erre kevés az esély. Nem mintha lusta lennék, egyszerűen nem látom, mit tüntettek fel rajta.

Így aztán időnként kellemetlen meglepetések érnek. Jóízűen beleharapok valamibe, és egyszer csak lángba borul a szám. Már jártam így kolbásszal, májkrémmel, májas hurkával, legutóbb pedig még pogácsával is. Ez utóbbi végképp váratlanul ért. A kedvenc pékségemben elfogyott a tökmagos pogácsa, ezért csírásat választottam helyette. Az első harapás után könnybe lábadt a szemem. Nem a meghatottságtól. A pogácsa olyan csípős volt, hogy egy pillanatra azt hittem, valaki összekeverte a „finoman fűszeres” és a „tűzokádó sárkány” fogalmát.

Nem is tudtam eldönteni, hogy éhesebb vagyok vagy mérgesebb. Valószínűleg mindkettő. Pogácsa helyett végül a mérgemet nyeltem, de megtanultam a leckét: olvasni kell, kérdezni kell, megbizonyosodni.

Az új tapasztalattal felvértezve néhány nappal később kolbászt indultam vásárolni. Ezúttal már elővigyázatos voltam.

– Ugye nem csíp? – kérdeztem az eladót.

Olyan tekintetet kaptam válaszul, mintha azt tudakoltam volna, árulnak-e gluténmentes szalonnát. Pedig teljesen jogos volt a kérdés. Vásárlás előtt ugyanis nem lehet beleharapni a kolbászba, kóstolót kérni meg végképp nem illik. Ez itt nagyváros, kérem szépen. Boltban nem eszünk.

A pogácsás fiaskó után jobbnak láttam saját kezűleg elkészíteni a sós harapnivalóinkat. Mivel pogácsából mindig ugyanazt a jól bevált receptet sütöm, és arra egy idő után ráun az ember, áttértem a muffinokra. Persze a sós változatokra. Pillanatok alatt össze lehet állítani őket, alig fél óra alatt megsülnek, és már lehet is falatozni az illatos finomságokat.

A legnagyobb előnyük azonban nem ez.

Hanem az, hogy pontosan tudom, mi kerül beléjük.

És ami legalább ilyen fontos: azt is, mi nem.

Legutóbb ezt a darált húsos változatot készítettem el. Tízóraira is tökéletes, így kisebb az esélye annak, hogy az ember munka közben fusson aknára. Vagyis egy csípős pogácsára.

Darált húsos palacsintamuffin

Hozzávalók 6 darabhoz:

12 dkg liszt, 1 dl tej, 1 tojás, csipetnyi só, késhegynyi sütőpor, 1 kisebb fej vöröshagyma, 1 evőkanál olaj, 10 dkg darált hús, ételízesítő, 1 evőkanál apróra vágott petrezselyemzöld (szárított is lehet), őrölt bors.

Elkészítése:

A lisztet a sütőporral együtt keverőtálba tesszük, hozzáadjuk a tojást, a tejet és a sót, majd simára keverjük.

Az olajat felhevítjük, megdinszteljük benne a megtisztított, apróra vágott hagymát, hozzáadjuk a darált húst, és alaposan átsütjük. Közben ételízesítővel és borssal ízesítjük.

A húsos masszát az olajjal együtt a tésztához adjuk, majd elkeverjük. Kiolajozott muffinsütő formába kanalazzuk úgy, hogy a mélyedéseket csak félig töltsük meg, mert sütés közben szépen megemelkedik.

Forró sütőben körülbelül 35 perc alatt pirosra sütjük.

Azóta nyugodtan harapok bele a saját muffinjaimba. A legrosszabb, ami történhet, hogy túl gyorsan elfogynak.

Csatlós Erzsébet

2026. július 23., csütörtök

 

A nyár zamata

Ha zsenge kukorica kerül szóba, bizony én nem kukoricázok. Július elején irány a piac, és beszerzem a muníciót egy jó adag tejes kukoricához, amit aprólékos műgonddal rágok le a csutkáról, soronként haladva, hogy egyetlen szem se vesszen kárba.

Íze a gyermekkori nyarakat idézi. Nálunk nem is tejes kukorica volt a neve, hanem tejes málé. Máig nem tudom, máshol is így hívták-e, vagy csak a mi falunkban, de nekem ez a két szó egyet jelent a nyárral.

Alig vártuk, hogy kinőjön a kukoricacsövek haja. Akkor már lehetett bontogatni a csuhéját, és a körmünkkel óvatosan megnyomtuk a szemeket, engedik-e már a tejet. Ha igen, nem volt több kérdés. Mehetett a hatalmas fazékba, amelyben egyszerre főtt az egész családnak való adag. A gőze már messziről jelezte, hogy készül a nyár egyik legjobb vacsorája. Ki vajjal ette, ki csak egy csipet sóval, de egy biztos: mindig elfogyott az utolsó csőig.

Később a vízparti napok kedvenc tízóraija lett. Kevés olyan étel van, amit ennyire jó kézbe venni. Nem lehet sietve enni. Rákényszeríti az embert, hogy soronként haladjon. Talán ezért ízlik ennyire a nyár.

Mióta csak magamnak készítem, már nem főzöm hatalmas fazékban. Rájöttem, hogy alufóliába csomagolva, vajjal megkenve, egy kevés sóval és provence-i fűszerkeverékkel megszórva a sütőben is csodálatos lesz. A saját levében párolódik meg, és szinte ugyanazt az ízt kapom, mint gyerekkoromban, csak még zamatosabban.

Persze nem mindig sikerül akkora önuralmat gyakorolnom, hogy a szemeket ne egyem le rögtön a csutkáról. De ha mégis, késsel szépen lefejtem őket, és készülhet belőlük valami egészen más.

Most éppen egy lisztmentes lepény. Tartalmas, mégsem nehéz, hidegen is finom, ezért piknikre, strandra vagy másnapi tízóraira is remek választás. Friss zöldségekkel, zöldfűszerekkel még üdébb lesz. Nálunk gyorsan elfogyott.

Kukoricás lepény

Hozzávalók 2 személyre:

20 dkg főtt kukorica, 15 dkg sonka, 15 dkg reszelt sajt, 4 tojás, 2 dl joghurt, 1 evőkanál reszelt parmezán.

Elkészítése:

A hozzávalókat – a parmezán kivételével – keverőtálba tesszük, és alaposan összedolgozzuk. Sütőpapírral bélelt tepsibe simítjuk, megszórjuk a reszelt parmezánnal, majd közepes hőmérsékletre előmelegített sütőben 50–60 perc alatt megsütjük.

Friss zöldségekkel tálaljuk.

Bár őszintén szólva, ha választanom kellene egy szelet lepény és egy forró, vajjal megkent főtt kukorica között, még mindig a kukorica nyerne. Velem szemben legalábbis biztosan.

2026. július 21., kedd

 

Virágok a konyhában

Nagyon szeretek virágot kapni. Talán nincs is olyan nő, aki ne örülne nekik. Szépek, törékenyek és múlandók, mintha csak arra emlékeztetnének bennünket, hogy minden jó pillanatot meg kell becsülni. Mire észbe kapunk, a szirmok lehullanak, a boldogságból pedig csak egy üres váza marad, amelyet végül a saját kezünkkel teszünk vissza a szekrénybe.

Én azonban különösen szeretem azokat a virágokat, amelyek nem a nappaliban, hanem a konyhában végzik. Azokból ugyanis nemcsak emlék marad, hanem egy jó ebéd vagy vacsora is.

Ilyen virág a karfiol.

Szeretem már a látványát is. Ahogy ott ül a zöld levelek között, olyan, mintha egy gondosan megkomponált csokor lenne. Aztán bekerül a fazékba, és kezdődik a varázslat. Lehet belőle leves, saláta, sütőben sült köret, rántva pedig nálam szinte verhetetlen.

Az utóbbi időben azonban egy egészen más arcát fedeztem fel. Krémként is remekül működik. Szinte csak az ízesítésen múlik, milyen karaktert kap: lehet lágy, fűszeres, friss vagy pikáns.

Egyszer aztán eszembe jutott egy kérdés.

Ha már olyan finom kenyérre kenve, miért ne kerülhetne magába a kenyérbe?

Attól a pillanattól kezdve nem hagyott nyugodni az ötlet. Kenyeret megtölteni nem egyszerű feladat, ezért végül egy bagettre esett a választásom. Annak a belsejét egy fakanál nyelével ki lehet tolni – legalábbis elméletben. A gyakorlatban azért kellett hozzá némi türelem. De megérte.

A jól lehűtött bagett szépen szeletelhető, a krém nem folyik ki belőle, a szeletek pedig olyan mutatósak, mintha apró virágcsokrokat tennénk a tányérra.

Karfiolkrémes falatok

Hozzávalók 2 személyre:

1 közepes bagett, 15 dkg karfiol, 10 dkg juhtúró, 4 koktélparadicsom, 1 csokor kapor, só, kevés ételízesítő.

Elkészítés:

A karfiolt rózsáira szedjük, fazékba tesszük, felöntjük vízzel, hozzáadjuk az ételízesítőt, majd puhára főzzük. Leszűrjük, hagyjuk kihűlni, ezután késes aprítóba tesszük a juhtúróval együtt, és krémesre dolgozzuk.

A masszát keverőtálba kanalazzuk, hozzáadjuk az apróra vágott kaprot, a magházától megtisztított, felkockázott koktélparadicsomot, szükség szerint megsózzuk, majd jól összekeverjük.

A bagett két végét levágjuk, egy fakanál nyelével óvatosan kitoljuk a belsejét, majd megtöltjük a karfiolkrémmel. Hűtőben jól lehűtjük, végül szeletekre vágva, paradicsommal és kaporral díszítve tálaljuk.

Virágot kapni mindig öröm. De vannak virágok, amelyeknek a legszebb helye mégiscsak a tányéron van.

 

  Három perc boldogság, zacskó nélkül Őszintén bevallom, kicsit rákattantam a zacskós levesekre. Valójában nem is először. Már megjelenésü...