Szövetségeseim a konyhában
Muszáj megemlítenem néhány szövetségesemet. Az ételeim
általuk lesznek ízesebbek, illatosabbak, izgalmasabbak. Amíg saját kertem volt,
csak térültem-fordultam egyet, és máris rendelkezésemre álltak. A tárkony a
csülkös paszulyleveshez, a bazsalikom a paradicsomos ételekhez és mártásokhoz,
az oregánó és a kakukkfű a húsokhoz. Zöldfűszereknek hívták őket, de valójában
a konyhai hátországomat alkották.
A mostani életformámban kert nélkül kell boldogulnom. Van
ugyan egy zsebkendőnyi terület, amit akár annak is nevezhetnék, de a hatalmas
falak árnyékában alig marad meg benne valami, ami pedig mégis megkapaszkodik,
azt előbb-utóbb kiégeti a nap.
Pedig én megpróbáltam. Esküszöm.
Lelkesen öntöztem. Hogy ne kelljen palackokban kihordanom a
vizet, a fél városon át hazacipeltem egy hatalmas öntözőkannát, amelyről otthon
derült ki, hogy csak félig tölthetem meg, mert tele már nem bírom felemelni.
Minden napomat öntözéssel fejeztem be. A növények ezt mérsékelt lelkesedéssel
fogadták, a szúnyogok viszont annál nagyobbal. Rövidesen Airbnb-nek használták
a kertemet, és azalatt a néhány perc alatt, amíg odakint ügyködtem, véresre
marták a lábamat.
Feladtam.
Fájdalmas búcsút vettem a növényeimtől, és hagytam őket
meghalni. Nem vagyok büszke rá, de legalább békében váltunk el.
Áttértem a szárított fűszerekre.
A kedvenceim ma papírtasakokban, katonás rendben, bevetésre
készen várakoznak egy külön erre a célra fenntartott dobozban. Nem kell őket
öntözni, nem kapnak napszúrást, és a szúnyogok sem érdeklődnek irántuk.
Ráadásul megengedhetek magamnak néhány olyan különlegességet is, amely
valószínűleg akkor sem termett volna meg a kertemben, ha történetesen sikerül
életben tartanom.
Az első számú kedvencem a furfangos székely fűszer. Bő
szaftban készülő húsokhoz szeretem használni. Van benne izsóp, macskamenta,
napraforgószirom, a benne megbújó apró kék búzavirágoknak pedig egyszerűen nem
tudok ellenállni. Már ránézni is jó.
Aztán ott a szárított vargánya. Ha tehetném, egész nap
szagolgatnám. Semmihez sem fogható, mély, kellemes illata van; szerintem még
annak is beindítaná az emésztőnedveit, aki már rég alulról szagolja azt a
bizonyos jelképes ibolyát.
És végül a királynő mind között: a fokhagymás-bazsalikomos
szárított paradicsom.
Most tessék elképzelni ezt a hármat együtt. Vargánya.
Fűszerek. Szárított paradicsom. Egy vasárnapi pecsenye aranybarnán gőzölgő
szaftjában.
Na ugye, hogy ugye. Éppen ilyen ízrobbanásra vágytam.
Sertéslapocka barna szószban, gazdagon fűszerezve
A sertéslapockát gyermektenyérnyi szeletekre vágjuk, enyhén
kiklopfoljuk, majd a dinsztelt hagymára fektetve mindkét oldalán megpirítjuk.
Rászórjuk a fűszerkeveréket, hozzáadjuk a szárított
vargányát, a fokhagymás-bazsalikomos szárított paradicsomot és az apróra vágott
fokhagymát. Sózzuk, borsozzuk, felöntjük a paradicsomlével, alaposan
összekeverjük, majd fedő alatt, mérsékelt hőfokon bő egy órán keresztül puhára
rotyogtatjuk.
Amikor a hús megpuhult, levesszük a fedőt, és hagyjuk, hogy
a szaft szépen besűrűsödjön. Közben figyelünk rá, nehogy odaégjen.
Krumplipürével, szárított petrezselyemzölddel megszórva
tálaljuk. A fotó kedvéért rádobtam egy szelet paprikát is, hogy szebb legyen.
Ja, és a fotót a kertben készítettem...
