Úgy nem szerettem, hogy sosem kóstoltam

Tizenöt éves koromig úgy nem szerettem a spenótot, hogy fogalmam sem volt, milyen íze van. Anyukám ugyanis nem rajongott érte, ezért nálunk nem került az asztalra. Én pedig különösebb vizsgálódás nélkül átvettem a családi álláspontot: a spenót nem finom. Pont.

Amikor középiskolásként elkerültem otthonról, egy kedves idős házaspárnál laktam. A néni már az első napokban megkérdezte tőlem, milyen ételeket nem szeretek. Soha nem voltam válogatós, de úgy éreztem, ha már megkérdezte, illik mondanom valamit. Így magabiztosan kijelentettem, hogy a köménymaglevest és a spenótfőzeléket nem szívesen enném meg. Az egyikhez legalább volt személyes tapasztalatom.

Gondolom, sejti a kedves olvasó, hogy rövid időn belül mindkét fogás a tányéromra került. Szó nélkül megettem őket. Sőt, a tányért is kitöröltem.

A teljes történethez persze hozzátartozik, hogy a néni remekül főzött. Ráadásul olyan lelkesedéssel tudott mesélni arról, mit hogyan kell elkészíteni a saját kertjében termett alapanyagokból, hogy az embernek mindenhez megjött a kedve. Ebben a kertben láttam először az addig ördögtől valónak hitt spenótot a természetes „lakóhelyén” is. Előbb ismertem meg ételként, mint növényként, de végül mindkét formájában megszerettem. Amikor pedig magam is főzni kezdtem, a spenót szívesen látott vendég lett a konyhámban.

Így aztán teljesen természetesnek éreztem, hogy totyogó korú kislányom étrendjébe is bevezessem.

Mai napig látom lelki szemeim előtt az őszinte sajnálatot anyám arcán, amikor egyszer hazalátogattunk, és a szülői házban spenóttal próbáltam megetetni a gyermekemet. Ő egyáltalán nem rajongott az ötletért. Sőt, határozottan tiltakozott, én pedig – meggyőződve arról, hogy csak kitartás kérdése az egész – erőltettem. Anyám arcáról közben szinte le lehetett olvasni: szegény gyermek, hát ezt kell megérnem, az unokámat spenóttal etetik.

Végül szülői nyomásra kénytelen voltam feladni a küzdelmet, és maradtunk a tükörtojásnál.

A lányom azóta sem barátkozott meg a spenóttal. Így zárult be a családi kör: anyám nem szerette, én megszerettem, a lányom pedig visszatért a nagymamai hagyományhoz.

Én viszont azóta is kitartok mellette. Örömmel készítek belőle főzeléket, kenyérre kenhető krémet, és újabban levest is. Ez utóbbi szerepben különösen szeretem, mert ebből a roppant egyszerű alapanyagból meglepően selymes, tartalmas krémleves készül.

Sajtos spenótkrémleves

Hozzávalók 2 személyre: 8 dkg rizs, só, kevés ételízesítő, 2 marék spenót, 10 dkg kemény, reszelhető sajt, 4 cikk fokhagyma, 2 dl tejszín, a tálaláshoz magvak.

Elkészítés: A rizst fazékba mérjük, megsózzuk, hozzáadjuk az ételízesítőt és 1 liter vizet, majd mérsékelt hőfokon körülbelül 30 perc alatt puhára főzzük.

Közben a spenótot alaposan átöblítjük és lecsepegtetjük. Amikor a rizs megfőtt, hozzáadjuk a spenótot és a megtisztított fokhagymát, majd tovább főzzük, amíg a spenót teljesen megpuhul.

A sajtot apró lyukú reszelőn lereszeljük, és egy részét félretesszük a tálaláshoz.

Amikor a spenót is megfőtt, a levest botmixerrel simára pürésítjük. Hozzáadjuk a reszelt sajt háromnegyedét, majd habverővel kevergetjük, amíg a sajt teljesen beleolvad.

Végül folyamatos keverés mellett hozzáöntjük a tejszínt, és még egyszer felforrósítjuk. Forrón, reszelt sajttal és magvakkal megszórva tálaljuk.

Csatlós Erzsébet