Grillezett pisztráng és kukoricakenyér

Imádom a nyarat! Minden bizonnyal azért, mert nyáron születtem, de emelt szintű lelkesedésemhez hozzájárul még az a csöppet sem elhanyagolható tény, hogy süt a nap, érnek a gyümölcsök, lehet napozni. És persze a nyár a kerti partik ideje. Bombasztikus kerti partikat szervezek a családom számára, akik irántam való tiszteletből részt is vesznek rajtuk. Kitesszük az asztalt a diófa alá, mert bizony egydiófás nemesek vagyunk, más gyümölcsfánk nincs is, és ott eszegetünk, iszogatunk és hülyeségeket beszélünk. Királyság!
Legutóbb pisztrángot grilleztünk, amihez kukoricakenyeret sütöttem, mondanom sem kell, hogy mindenki imádta. A muzsdélyomtól a fél család kidőlt... na, de minden jóban van egy kis rossz.
A pisztrángot azért szeretem, mert ez az egyetlen hal, aminek ki tudom piszkálni a csontjait és le tudom nyúzni a bőrét. Olyat veszek, aminek ki van szedve a bele, ha lehet a feje is le van vágva, ettől nem olyan nagy a horror. Ha van feje. olyan mintha nézne a szemeivel...
A halakat szépen megmostam, bedörzsöltem halfűszerrel, a hasüregébe is szórtam jócskán. Majd a haltesteket leheletvékonyra vágott bacon szalonnába csavartam. És már lehetett is grillezni. Nagyon hamar megsül.
A kukoricakenyérhez fél kiló kukoricalisztet elkevertem negyed liter aludttejjel, megsóztam, szórtam bele egy fél tasak élesztőt (mióta megjelent a boltokban azóta mindig a zacskós élesztőt használom, amit nem kel tejben felfuttatni. A kelési idő hosszabb, de nagyon jól tárolható) és adtam hozzá egy mokkáskanálnyi cukrot valamint ugyanannyi szódabikarbónát. Hagytam úgy két órát állni, majd egy kalácstepsibe kotortam a masszát és a sütőbe menesztettem, addig sütöttem, míg a teteje aranybarna lett.
A muzsdély (aminek nem biztos, hogy ez a magyar neve) egy tömény fokhagymamártás, ami grillezett húsokhoz isteni, csak vigyázni kell vele, mert az epét kikészíti. Az én epémnek nem árt én kiskanállal ehetem. Úgy készítem, hogy hat-hét cikk fokhagymát összeturmixolok, megsózom, borsozom, piros paprikával bolondítom, majd két három evőkanál tejföllel simára kavarom.

Római tál és rakott krumpli

A helyzet az, hogy 35 éves lettem. Rendkívül hihetetlen számomra ez a dolog, főleg azért mert gyerekkoromban meg voltam győződve arról, hogy kétezerben vége lesz a világnak és az életemet csak harminc éves koromig képzeltem el. És tessék, öt évvel lejárt a szavatossági időm. Egyelőre ezt örömmel könyvelem el és, ha 2o12-ben sem lesz váge a világnak, akkor esélyt látok arra, hogy boldog öregkort éljek meg. Minden esetre az egészséges táplálkozás szempontjából nagyon igyekszem. Kinéztem magamnak egy csinos kis gőzölő fazekat, olyan sokemeletes izét, amiben párolni lehet az ételeket. Egy darabig álmodoztam róla, aztán eszembe jutott, hogy nincs szükségem ilyen csodaeszközre hiszen már ott árválkodik a kamrámban: római tál a neve és hűtlen elhagyásban szenved évek óta. Nos letöröltem róla a port, megsímogattam, hogy feltöltődjön pozitív energiákkal és indult a bevetés. Előtte még egy kicsit dokumentálódtam a világhálón és a következőket találtam:

1. A római tálat a rómaiak találták ki. (vicces, mi?)

2. Dédanyáink is buzgón használták. (tudtam én, hogy ezek a régi csajok okosak voltak)

3. Praktikus, mert a húst és a köretet együtt készíthetjük el benne, zsiradék hozzáadása nélkül, ráadásul az étel nem ég oda.

Na ja. Ez mind csodálatosan hangzik. Találtam használati utasítást is:

1. Használat előtt egy órára hideg vízbe kell áztatni, vagyis megtöltöd vízzel és hagyod, hogy jól beszívja, ebből lesz a gőz.

2. Hideg vagy langyos sütőbe kell tenni, aztán melegíteni, másképp megreped.Ja és amikor sütőből kivesszük nem szabad hideg felületre tenni. És vigyázat, hogy vesszük le a fedelét, ne hírtelenkedjünk, mert pofán csap a gőz. (Sajnos saját tapasztalat, jó nagy trauma egy szemüveges emberkének)

3. Mosószer nélkül kell elmosni.

Vagyis: biocucc.

Miután tisztába jöttem mindennel, rakott krumplit csináltam benne. Két okból: csak erre volt alapanyagom, volt egy maradék tököm és gondoltam, krumplival együtt jó lesz.

Beáztatta, a tálat, majd belekarikáztam egy rend meghámozott krumplit, egy rend megmosott tököt, vegetát rá és egy pár vajkockát. Tudom, hogy zsiradék nem kell bele, de az ilyen fajta ételekben imádom a vajat. Ezt így folytattam, amíg megtelt az edény, majd lefedtem és meny is a sütőbe. Negyven perc elteltével, levettem a fedőt és pofán csapott a gőz. Szóval, aki a nyomdokaimat követi, legyen óvatosabb. A zöldség jó puha volt, de mit ér a rakott krumpli szósz nélkül? Felvertem két tojást, adtam hozzá három-négy kanál tejfölt, rátöltöttem a tál tartalmára, reszeltem még rá egy kis füstölt sajtot, visszatettem tíz percre a sütőbe. Nagyon finom lett. Egytlen szóval tudnám jellemezni: omlós.

Tökös lecsó sült spagettivel

Egy jó darabig csendben voltam, nem igazán volt lehetőségem géphez ülni, de ez nem jelenti azt, hogy nem születtek a konyhámban prototípusok (ahogy az először főzött kajákat az unokaöcsém nevezi), meg jól bejáratott ételek is. Amit most szeretnék az utókor számára megörökíteni az egy nagyon érdekes kombináció. Lecsó és spagetti. A lecsót nagyon kívántam, mert szeretem, a spagetti pedig megmaradt előző napról és nem akartam eldobni. Na szóval, kezdjük a lecsóval: 2 fej hagymát megpucoltam, szeletekre vágtam, majd két karikára vágott paprika társaságában forró olajon megfonnyasztottam. Ekkor feltöltöttem paradicsomlével és megfűszereztem, sóval borssal és ételízesítővel meg egy csipet bazsalikommal, amit minden paradicsomos ételbe beleteszek. Vizet forraltam és belemártottam 5 darab paradicsomot, majd lehúztam a héját mert nem szeretem, ha ott pöndörödik a lecsóban. A felszeletelt paradicsomot és egy reszelt tököt is hozzáadtam a lecsóhoz. A tök azért került bele, mert kéznél volt, az ilyesmit nem lehet kihagyni. Jól összerotyogtattam, majd karikára vágott sörkolbásszal férfiasabbá tettem.
A spagettit forró vízben felmelegítettem, majd 3 tojás fehérjét kemény habbá vertem, hozzáadtam a sárgákat is, meg egy jó marék reszelt sajtot. Ebbe a masszába belekevertem a spagettit, majd az egészet kivajazott tűzállótálba borítottam, a tetejét megszórtam reszelt sajttal és a sütőben húsz perc alatt megsütöttem. A lecsót és a spagettit együtt tálaltam.

Rakott palacsinta

Nem vagyok nagy palacsintarajongó, de a családom szívesen palacsintázik. Többnyire csak úgy simán: mindenki megkeni és feltekeri magának. Nemrég eszembe jutott egy gyerekkori édesség, amit a boldog tanítóképzős évek alatt volt szerencsém többször fogyasztani, a Házinénim jóvoltából, aki saját gyermekeként szeretett minket. Sajnos arra nem emlékszem hogy hogyan csinálta, de ez nálam, mint már említettem nem gond, tudom milyen ízű kell legyen és addig dolgozom az ügy érdekében, amíg sikerrel járok. Itt eszembe jutott egy sztori kezdő háziasszony koromból ( Rengeteg jó kaját főztem akkoriban, melyek jó részétől magam is hánytam. Szóljon mentségemre, hogy mindössze húsz éves voltam, mindenféle gasztronómiai tapasztalat nélkül). Na szóval a sztori: töltött káposztát kívántam és megkérdeztem a suliban a tapasztalt tanítónéniket, hogy mi módon készíthetném el. Ők jóindulatúlag elmagyarázták, sajnos románul ment a szöveg és nem sokat értettem belőle, de azért összeállítottam valami töltött káposzta-szerűt, amit feltettem a tűzre és dobogó szívvel vártam. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megéreztem, hogy töltött káposzta szaga van. Persze ezen másnap a kolléganők jót röhögtek. Mai napig nem vagyok biztos benne, hogy a sztorin vagy a román tudásomon.
Na de térjünk vissza a palacsintához.
Első lépésként megkavartam a palacsintatésztát némi gépi segéderővel húsz evőkanál liszt, egy tojás, kevés tej és ásványvíz hozzáadásával. A tésztát a szokottnál egy kicsit vastagabbra készítettem. Megsütöttem a palacsintákat, egyik felét jól, a másikat alig és rögtön megkentem a töltelékkel, ami egy üveg eperdzsem és 4 evőkanál cukros dió ínycsiklandozó duettjéből született. Mindig a palacsinta kevésbé sült felére jött a töltelék, arra a következő palacsinta. Amikor elfogytak a hozzávalók csinos kis torony volt már a tányéron. A torony tetejét megkentem két tojás keményre vert habjával, amibe 4 evőkanál cukrot is belevertem és a végén egy kis maradék diós lekvárt is beleforgattam. A műremek a sütőben vette fel a végleges formát: addig sütöttem mérsékelt lángon, amíg a hab kicsit megpirult. Szeletelve fogyasztható, mint a torta. Annyira finom, hogy biztosan hizlal.

Töltött hagyma

Bevallom, ha szóba jön a hagyma, szívesen lakomázom belőle, nem igazán izgat, hogy büdös. Ugyanez a helyzet a fokhagymával is és Istennek hála egy fokhagymakúrának köszönhetően, amit tavaly nyáron végeztem, ehetek amennyit akarok. Első hallásra a hagyma olyan emlékeket aktivizál, mint a zsíros kenyér, szalonna, paszulyleves... Ezek mellé szoktam enni kísérőnek. Aztán láttam egy képet valahol amelyen töltött hagyma pompázott. Természetesen azonnal kedvet kaptam egy saját változatra. Vásároltam három szép nagy hagymát, ez azért olyan különleges, mert főzéshez kicsiket szoktam venni. Megpucoltam a hagymákat és megfőztem. Ezután kiszedtem a belsejét. A töltelékhez egy tonhalkonzervet és a hagyma kikapart belsejét összedaráltam, sóval, borssal és egy kis mustárral ízesítettem. Beletöltöttem a hagymákba, tűzálló tálba helyeztem és egy kis kocka vajjal a hagymák tetején forró sütőben jó negyedórát sütöttem.
Az eredmény nagyon meglepő: a hagyma édes lett, amit a jól összeállt kicsit savanyú töltelék nagyon jól feldobott. Egy kicsit kidíszítettem olajbogyó darabokkal.

Házassági évforduló és aranygaluska

Nem tudom más hogy van vele, de én viszolygok az ünnepi tortáktól. Lehet valami kora gyermekkori trauma húzódik meg a háttérben vagy egyszerűen csak nem szeretem a krémes dolgokat, úgy értékelem őket, mint Tigris a mézet: olyan nyilem-nyalom izé... Szerencsére a családom sem kérte tőlem soha, hogy ilyesmit tegyek az asztalra, bár volt néhány vérszegény próbálkozásom torta ügyben. A 27. szülinapomra például háromszor is megsütöttem ugyanazt a dolgot, mire egészben maradt. Némi önmarcangolás után feladtam: azt sütök, amit mindenki szeret. Így lett kinevezve az aranygaluska szülinapi süteménynek, amit, ha tortaformába helyezve sütök meg még torta formája is van.
A hét végén ünnepi alkalom is került: a 15. házassági évfordulónk, e nemes alkalom tiszteletére egész hétvégén sütöttem, főztem és elmélkedtem az elmúlt 15 éven, amiről fogalmam sincs hogy hogy telt el, mintha csak tegnap lett volna, hogy összeházasodtunk...
Na szóval, vissza a galuskához. A fánknál már leírt tésztából készül. Fél kg. lisztbe finoman belekeverek egy zacskó instant élesztőt és egy csipet sót. Két tojás sárgáját kikavarok két evőkanál porcukorral, a liszthez adom, teszek bele még egy negyed felolvasztott vajat majd kb. 7 dl langyos tej folyamatos hozzáadásával közepesen lágy tésztát dagasztok. Huzatmentes helyen konyharuhával letakarva kelesztem, amíg duplájára nő, majd átgyúrom. Nagymamám receptje szerint most olvasztott disznózsírba mártott kanállal galuskákat kellene belőle szaggatni. Na itt egy kicsit közbelépek én és nem kanalazok. A tésztát szépen kinyújtom, mint a fánknál, ujjnyi vastagságúra, és pohárral kiszaggatom. Az így kapott kis korongokkal betakarom a vajjal kikent tortaforma alját, jó alaposan megszórom cukrozott darált dióval, meglocsolom olvasztott vajjal, majd egy újabb réteg korongocskát rakok az előzőre, úgy, hogy az alsó réteg mindenütt takarva legyen. Ismét dió, ismét vaj és mehet is a jó meleg sütőbe. Kb. 4o perc alatt megsül, arra kell vigyázni, hogy ne égjen meg a dió a tetején. Amikor tálalom csak leveszem a tortaforma oldalát, ás mehet is az asztalra. Nem kell vágni, mindenki táp belőle egy kedvére való nagyságú darabot. Az is jó benne, hogy az egész család egy tálból csemegézik.

Borsóleves

A borsó, állítólag rengeteg vitamint tartalmaz, nem hizlal. És persze az sem mellékes, hogy finom.
Állítólag a magyarok még vándorlásaik idején ismerték meg ezt a növényt, magyar neve török eredetű. Lehet, hogy van bennem valami az ősmagyar spirituszból, de én nagyon szeretem a borsót, főleg főzelék formájában, de most kedvem szottyant egy kis levesre, amit meg is főztem úgy, ahogy azt az ösztöneim súgták. Mikor elkezdtem esküszöm nem tudtam mi lesz belőle. Úgy kezdődött az egész, hogy ezek a huncut kis zöld bogyók rám mosolyogtak a piacon, ezek után már nem hagyhattam ott őket. Egy szimpatikus őstermelő árulta.
Hazatérve a két normál méretű befőttesüvegnyi adagot megmostam és bő vízben két húsleveskocka társaságában feltettem főni.
Amikor a szemek megfőttek, levettem a tűzről kicsit letöltöttem a levéből (ami kihűtve nagyon jó sós vitamin ital) majd összeturmixoltam. Visszatettem a tűzre és egy vékony kis tejfölös habarással krémesítettem. Magyarán: két kanál tejfölt, egy kanál lisztet és két kanál vizet habverővel homogén pasztává vertem és beletöltöttem a levesbe. Az eredmény eléggé kielégítő volt, s hogy tartalmasabb legyen feldobtam egy kis daragaluskával. Ehhez kellett egy tojás, aminek a fehérjét kemény habbá vertem, majd belekevertem a sárgáját és két evőkanál búzadarát. Feltettem egy kis lábas vizet főni, amíg a víz felfőtt hagytam, hogy a dara beszívja a tojást, majd a zubogó vízbe egy mokkáskanállal, miután a masszát jó alaposan összekavartam, kis galuskákat szaggattam Először csak egyet és megbizonyosodtam róla, hogy nem fő szét. Ha a próbagaluska szétfő nem árt még egy kis darát kavarni a masszába. A megfőtt galuskákat szűrőkanállal kiszedegettem és beletettem a borsólevesbe. Isteni finom lett. Sajnos a fénykép nem a legjobb...